November vége volt, leesett már az első hó. Csikorgott a bakancsok alatt, szikrázott a fellegek mögül ki-kibukkanó nap fényében. Az emberek sietős léptekkel próbálták maguk mögött hagyni a letakarítatlan, lucskos utat. A sietők sorában egy néni botorkált megfontoltan, hol a lába elé, hol maga köré nézve. Avíttas, műszőrprém galléros kabátját összébb húzta, a gallért a fülére hajtotta, pedig nem is fújt a szél. Időnként megállt, nagyokat szuszogott. A község temploma elé érve a bejárat felé meghajolt, keresztet vetett. A sarokra érve ismét megállt. Egy fagyalbokor mögül, papírdobozból tákolt vackából girhes kutya sántikált elő. A néni zsírpapírba csomagolt valamit vett elő a zsebéből, tartalmát az eb elé öntötte. Amaz rávetette magát a csirkepaprikás maradványaira. A néni továbbment.

 Lassan, szinte lustán nyekeregtek felfelé az utcai üzletek rolói. Ajtók csapódtak, belülről szófoszlányok jelezték, hogy az élet, bár kissé kelletlenül, de megindult. A néni rövid időre megállt a hentes előtt, nézegette egy kicsit a kirakatot, majd belépett a szomszédos gyógyszertár ajtaján.

   Az ajtó csilingelt, és Nyéki úr, a patikus kidugta a fejét az officinából. Illendően köszönt a néninek, mondta, hogy azonnal jön. Nagyon udvarias, fiatal patikus volt, nemrég került ide a közeli városból. Frissen vasalt fehér köpenye alatt selyeming, elegáns nyakkendő jelezte, hogy komoly ember.
- Kezét csókolom, mit adhatok? - kérdezte. Látta, hogy a vevő meglepődött, szinte megijedt, amikor meglátta. - Rosszul tetszik lenni?
- Nem, nem csak... Hol van a Sellyei patikus úr?
- Kedves elődöm nyugdíjba ment, a gyógyszertárat most én bérlem. Nyéki József vagyok.
- Valami erőset kérek térdfájásra - szólt a néni, aki más etikett szerint nevelődött, nem nyújtott kezet, nem is mutatkozott be. Ezt a patikus zokon vehette, de nem mutatta.
- Mit tetszett eddig szedni? Van receptje?
- Mindjárt, mindjárt... - a néni elkezdett kutatni öreg retiküljében. Maréknyi kacatot varázsolt elő, buszbérletet, nemzetiszínű kokárdát, kölnisüveget (üres volt), végre előkerült egy levélnyi tabletta, azaz hogy csak egy kiürült levél. - Ez az no, tessék megnézni, nem látok már szemüveg nélkül.
- Ez csak vitamin, nénikém - pillantott oda Nyéki - valami mást tessék keresni.Nem emlékszik a gyógyszer nevére? Mondjuk nem Arthralgin volt?
- Azt régebben szedtem, aztán a Hajdú doktor úr valami erősebbet írt ki. Tetszik ismereni a Hajdú doktor urat?
- Nem, sajnos nem, én még új vagyok itt...- felelte a patikus zavarodottan, majd megpróbálta újra felvenni a csevegés fonalát.
- Mi lehetett az az új gyógyszer? Csak nem a Flutosin?
- Ááá kedvesem, a Flutosin az gyenge nekem...nem mondom, a kúpja, régebben, az használt, de sajnos...
- ...a kúpot kivonták a forgalomból. Csak drazsét adhatok, és ahhoz is recept kell. Nyéki úr hangján már némi idegesség érződött. Nem volt ugyan más vevő a pult előtt, az idejéből is tellett volna, de kezdett számára terhes lenni ez a beszélgetés.
- Talán mégis tessék megnézni, hátha írt az a Hajdú doktor valami receptet.
- Írt az, hogyne írt volna - mondta a néni olyan hangsúllyal, mint aki eddig is ezt állította.
- Nahát azt tessék megmutatni - a patikus megtörölte gyöngyöző homlokát. A néni újra kutatni kezdett a retiküljében, de eredménytelenül. Ezután a kabátja zsebeit kezdte kiüríteni. Végre, nagy sokára meglett a recept. A néni nézte közelről, nézte távolról, hunyorgott hozzá, majd átadta a patikusnak.
- Nézze már meg kedves, ez e az, mert nem látok szemüveg nélkül.- Nyéki megnézte.
- Ez egy vízhajtó, nénikém. Ez nem lesz jó a térdére. 
- Jaj, hát az is kell, el is felejtettem, vízhajtót is szedek. 
- De nem adhatom ám ki.
- És miért nem?
- Azért, mert ez a recept tavalyi. Majdnem egy éve írták. Lejárt.
- Akkor... akkkor tessék valamit recept nélkül adni. A térdemre.
- Arthralgin jó lesz?
- Ha nincs más...- A néni bánatosan kezdte elpakolni kincseit a pultról. Ahogy kinyitotta a táskáját, a patikus szeme is odatévedt.
- Nénike, nézze csak, ott... ne, nem ott... abban a másik rekeszben, az is egy recept lehet. Nem azt írták a térdére?
- Igen, tényleg, hogy is nem láttam az előbb - mondta a néni sokkal csendesebb hangon. Átnyújtotta a receptet.
- Áhá, Osteocur, ez igen, ez már lehet. Mostanában ezt írják a háziorvosok ízületi bajokra. Már adom is. - Nyéki úr egy kis gyógyszeresdobozt ízléses szatyorkába süllyesztett, beütötte az árat a pénztárgépbe, - Nem is drága, tetszik látni? Manapság ritka az ilyen olcsó és jó gyógyszer. Tetszik tudni, hogy hogyan szedje?
- Hát persze. Kétszer egyet a háromszáz milligramosból, étkezés után, kevés vízzel.
- Nagyszerű. Hát, akkor már csak itt tessék aláírni - mutatta a patikus, és nyújtotta is a tollat.
- Aláírniii?- a néni hangjából értetlenség érződött.
- Igen. Hogy át tetszett venni a gyógyszert, tetszik tudni? Nekem ezzel el kell számolni.
  A néni komótosan készült neki a szignálásnak. Felkönyökölt a pultra. Aztán mégis levette a karját. Zsebébe nyúlt, és hogy - hogy nem: egy szemüveget vett elő. Nyéki József szemöldöke a tarkójáig szaladt. A néni feltette a szemüveget, és a tollal piszkálni kezdett a megjelölt helyen.
- Aranyoskám, ez nem fog - nyújtotta vissza a tollat.  A gyógyszerész elvette, hümmögött.
- Az előbb még remekül írt, lássak csak....- Egy fecni szélére vonalakat húzott. A golyóstoll jól láthatóan fogott. - Nna, most 
tessék megpróbálni.
A néni visszavette a tollat, nagyot sóhajtott. A toll hegyét a recept széléhez nyomta. Lassan felnézett, bele a patikus szemébe, majd halkan azt kérdezte:
- Egy kereszt elég lesz, vagy tegyek kettőt?
A patikus motyogott valamit, maga sem emlékezett később, hogy mit. Gépiesen nyújtotta a visszajárót, köszönt és gyorsan visszabújt a kis méregkonyhájába.