Írok a hidegről, még egyszer, utoljára
Az ellenségről, mely bevette a Kárpátok láncát
És most otthonunkban, mely nem is hasonlít Szibériára
Járja dermesztő, idegen táncát.

Borongós és színtelen a reggel
S míg az ereszről lelógó jégcsapot tördelem,
Kutyámat várom: a jó Füles mester
Ilyenkor szokott incselkedni velem.

De most nem jön elő. Rossz érzésem támad:
Csak úgy messziről óljába belesek:
Ellopta tán valaki csibész, de hű kutyámat?
Nem lenne példátlan mifelénk az eset

Vagy ami még rosszabb: kemény fagy tört rája
S szegény pára csendben megfagyott
Nem törődött vele rossz gazdája
Aki - szégyenszemre - én vagyok.

Nézem, nézem, hát látom nagy sokára
Szeme csillog az ól túlsó végén
Úgy tapad az eb a kutyaház falára
Mintha arckép lenne egy domború érmén.

Hívásomra mozdul, igaz, nagy sokára
Mintha robot lenne, lábát úgy emelve
Morog, nyüszít, a farkát meg csóválja
Habár sok öröme nemigen van benne.

Tudjuk azért Füles meg én, mi ketten
Mennyivel jobb minden, hogyha nyár van
Írtam mindezt tizenöt fok hidegben
Huszonkettedikén reggel, januárban.