(idétlen monológ)

A gondolat már pár éve gyötör, s mert arra
jár agyam, hogy a gondokat, mit megemésztek magam,
velem nyelje el a sírgödör, s az anyagi javakra
- arra a kevésre, mit az Adóhatóság meghagyott, vagy
nem vett észre - utódaim számot tarthassanak, hogy fiam könnyen meglelje jussát, de mások kívül maradjanak:

hát írtam én már testámentomot, csak affélét,
mit bírtam, mit leírni tudott egy fűzfapoéta,
szakma restje, ki kenyerét mások bajából kereste:
művem elkészülvén, a karosszékben hátradőltem,
elégedetten, sorsommal immár nem pöröltem,
elosztva mindenem, mi maradt...

De kire hagyjam a délibábjaimat?

Házam, kocsim, kertem gazdáját hamar
megleltem: azé lesz, ki általam lett, s akit
felneveltem...de mit kezdjek a tehetséggel, amit
talán kaptam, s parlagon heverni hagytam, kudarcaimmal, magamnak ártó harcaimmal, melyeket megvívtam, s az a
pár szó, mit ki kellett volna mondanom, égeti most a szám nagyon: örökül kinek hagyhatom?
Kinek kell még sok száz kacat?
S kire hagyjam a délibábjaimat?

Hisz mindenkinek van saját titkolt vágya,
ki meglelte a bőség kosarát, a szerencséjét áldja,
s a valóság falát áttörve
mindenkinek van saját délibábja.
Ki szegény maradt, hiába vágyva többre
saját remény csupán, mit fogadhat örökbe.
Ki venné pártfogásba elmúltak
árva álmát,
s ki is hagyhatná másra
önnön csalóka délibábját?

Itt elakadtam, Nektek bevallhatom.
Magamra maradtam nagyon a vágyaimmal,
s mit kezdjek hiú álmaimmal?
Gazdájuk lészen-é, ki kínjaim átérezné, ha nem leszek:
nem tudom. S bár kivételt teszek
utódaimmal némileg, néhány tételt még
magammal viszek, mert az életben nem,
de - ó, én gyarló ember - magamban hiszek...
...az elmúlás még távolról is fáj nagyon...

Ha menni kell is, ha mindennek veszni kell is,
A délibábjaimat nem hagyom!