(Nehezen meghatározható műfajú esszétöredékek)

1.

 - Carramba- szólta el magát Alvarado, amikor főnöke, Cortez vascsizmája orrával véletlenül sarkon rúgta. Alvaradónak ugyanott lyukas volt a fuszeklije, így a rúgás különösen fájdalmas volt számára. Igyekezett halkan káromkodni, mert a főnököt hergelni nem tanácsos, de az aztékok meghallották. Ez azért volt baj, mert a spanyolok az éj leple alatt meg akartak lógni az aztékok kincsével. Nem a May Károly-félével, mert az még akkor nem volt kitalálva, hanem volt nekik sajátjuk. Lett is nagy kalamajka, az aztékok jól megkergették a spanyolokat, akik meg sem álltak Veracruzig, onnan meg Havannáig. Ez a kis nüansz, ez az epizód sehol, egyetlen történelemkönyvben sem szerepel, magam sem tudom már, hol bukkantam nyomára. Így kellett azonban lennie, mert mi mással is hergelhették volna fel Montezumáék a spanyolokat?

  Aztán másodjára, amikor Cortezék ötszörös erővel visszajöttek, Alvarado is óvatosabb volt. Na, új fuszeklit azért nem húzott, de a lyukat bestoppoltatta. Cortez meg vigyázott, hogy legalább két lépéssel menjen alvezére mögött. Nem is sejtették az aztékok, hogy már megint jönnek a hódítók. Így esett, hogy Tenochtitlan elesett. Montezuma király, - e néven a második – sosem tudta meg, hogy egész birodalma egy lyukas, illetve nem lyukas zoknin bukott meg. Sőt, Cuaohtémoc se tudta meg, aki már elfelejtettem, hogy ki is volt pontosan.

2.

Julius Caesar igen nagy ember volt. Nem méretileg, hanem eszmeileg, természetesen. És gondolt a gimnazistákra is, tudta, hogy milyen nehéz lesz majd nekik őbelőle felelniük, ezért – segítségképpen – leírt egyet-mást abból, amit csinált. Eredetileg egy bizonyos gall debelláról akart írni („De bello gallico”), de inkább a saját hőstetteit írta le. Csak a címe maradt az eredeti, emlékül egy testesebb gall hölggyel folytatott románca után, s még Kleopátra és az egyiptomi kaland előtt.

  Hogy hogyan hívták a bizonyos gall debellát, nem tudom (gyere ide?) de ennyi idő távlatából igazán már nem is érdekes. A gallok mindenesetre a szívükbe zárták. Annyira, hogy egy kései tisztelője, aki korábban az Ajaccio csapatában játszott, szinte megismételte Caesar politikai és katonai mutatványait. Ő is egy nagydarab gall nőszeméllyel futott, majd utána még Egyiptomba is elment, de az isteni Kleónak addigra már tényleg híre-hamva nem volt. Csak egy sereg mérges arabust talált ott, akiket ott is hagyott. Bánatában elvette az osztrák császár lányát, s ezzel elrontotta a dolgot. Addig, amíg sikerrel másolgatta Caesar életútját, jól ment minden. Ahogy improvizálni kezdett, rögtön felsült. (Amint hallottam, leesett a water-loóról, de ez nem a saját leleményem).

3.

Attiláról, aki az ötödik század táján Európába törő hunokat vezette, számos legenda maradt fenn, csak a lényeget felejtették el róla megírni. Attila viszolygott a lovaktól, ami nem vált dicsőségére, mivel hun volt (hun volt, hun nem volt, de ebbe most nem akarok belebonyolódni). A hunoknál elemi követelmény volt a lovaglás előre, lovaglás hátra, átlendülés a ló hasa alatt, nyilazás nyeregben hátrafordulva, szóval csupa olyan kunsztok, amitől szegény fejedelem már gyerekkorában rosszul volt, mivel kinetózisa volt. Mily szerencse, hogy nem volt még repülőgép, mert ez a betegség repülés közben teljesedik ki igazán. Ráadásul a kinetózist sokan mindmáig bántó egyszerűséggel a gyávaság szinonimájának tekintik. (Egyszer, mikor a gépen halottsápadt arccal érdeklődtem, hogy hol van az a bizonyos zacskó, mert nekem kinetózisom van, a mellettem ülő megnyugtatott, hogy neki is teli van a g…ja.).

Szóval, Attila feltétette magát mindenféle szelíd gebékre, ha jelenése volt, szólnia kellett harcosaihoz, tárgyalnia kellett követekkel meg ilyesmi. De ha csatára került a sor, mindig egy magaslatra vitette a hordszékét, onnan adott utasításokat. Egyszer azonban Clunybe szólította egy meghívás, amit akkor Catalaunumnak hívtak. Elvitt magával egy rendes kis sereget, melyben vagy százezer hun volt (most megint mondhatnám, hogy hun volt, hun nem volt, de sose sütök el egy poént kétszer).  A meghívó egy Aéciusz nevű fickó volt, egy kemény germán katona. (Na ja, a fritzek már akkor is…) . Aéciusz jó lovas volt, nem volt mit tenni, Attila is lovaglóleckéket vett, és biztos szedett volna hányáscsillapítókat is, de az egészségügyi reform miatt egyik háziorvos sem merte neki felírni, félt a Tb büntetésétől. A hun király haragja szörnyűséges volt ugyan, de a Társadalombiztosítás haragját még ennek tudatában sem merték vállalni a korabeli doktorok.

  Szóval, javában folyt a csata, már jó százezer halott lehetett. Tudták, hogy még nem hagyhatják abba, mert a Time Warner Bros. legalább kétszázezerre fog tervezni, ha megkapják a támogatást. Nem kapták meg, de ezt Catalaunumnál nem tudhatták, ezért folytatták.

  A csata hevében a hun harcosok azt láthatták, hogy királyuk egy szilaj paripa nyergében hánykódva rókázik. Le nem esett, mert előrelátóan odakötöztette magát, de nem volt valami szép látvány. Tudta ugyan, hogy ez az epizód komolyan befolyásolhatja a karrierjét, de nem volt mit tenni, be kellett vállalni a dolgot. Végül Aéciusz, aki megsajnálta amúgy jónevű ellenfelét, hozatott néhány szem Daedalont (a germánok már akkor is jobban voltak eleresztve) és lefújta a csatát. Az eredményt az utókor döntetlenre hozta ki, de ha azt vesszük, hogy Attila soha többé nem utazott nyugatra és embereit sem küldte, hát mondhatjuk, hogy a két vezér közül vesztes inkább a hun volt. (Hun volt, hun nem volt, de ezt a viccet már én is unom).