Kenyeres Rolandot sosem hordozta tenyerén az élet. Sápkóros gyerek volt, csukamájolajjal meg vasborral itatták. A szél csak azért nem fújta el, mert nem volt hol belekapjon. Nem volt azért buta gyerek, a biológiát különösen jól tudta, ornitológus lett belőle. Megnősült, elvette a szomszédék Esztikéjét, aki ének-zenét tanított a közeli általános iskolában. Felvettek annyi kölcsönt az életkezdéshez, hogy még a dédunokájuk is volt mit visszafizessen belőle. Jöttek a gyerekek sorba, egyik a másik után, s már öten voltak, amikor egyszercsak hipp-hopp, Kenyeresnét kitették az iskolából, mert azt összevonták egy bábszínházzal, ahol különben sem mentek zenés darabok, meg egyébként egy igen tehetséges ifjú pedagóga, a polgármester rokona pályázott az Esztike állására.
„Jaj, csak nehogy valami baj legyen a papa munkahelyével is”-hangzott a mindennapi imádság Kenyereséknél. Hiába, mert az Országos Ornitológiai Intézetet összevonták a Nemzeti Akvarisztikai Intézettel, s az utóbbiak politikailag sokkal erősebbek lévén, a létszámleépítést szinte kizárólag az ornitológusok rovására hajtották végre. Kenyeresék egyik napról a másikra kenyérkereső nélkül maradtak. Összeült a családi tanács, hogy mitévők is legyenek.
- Kérjünk kölcsön a Nagyiéktól – mondta az elsőszülött Tamáska, aki tízéves korára igen éleseszű fiúcskává cseperedett. Ez az ötlet azonban nem volt új, a szülők még kereső korukban kimerítettek minden rokoni forrást.
- Kérjünk kölcsön a banktól – javasolta Esztike. Ez is kivihetetlennek látszott, mert nem volt már bank, amelyiknek ne tartoztak volna.
- Menjünk dolgozni külföldre – ez volt a családfő egyetlen épkézláb ötlete.
- Öt gyerekkel? – kérdezett vissza Esztike. Maradtak. Telt-múlt az idő, nemigen maradt már egyéb eladható vagyontárgy, mint Oszkár, a család öregecske autója. Enni meg csak kellett volna, ezért Kenyeres Roland egy ismerős autókereskedőhöz fordult, hogy az venné meg Oszkárt.
- Új autót se tudok eladni, nemhogy ilyen ócskaságot – felelte a kereskedő. Sajnáltatta magát, hogy így a piac, meg úgy az adó, aztán bevágta magát a csillogó-villogó Bentley-jébe és elporzott.
Kenyeresék kezdtek elkeseredni. A gyerekekkel a szomszéd gyerekek nem játszhattak, mert szüleik attól tartottak, hogy a Kenyeres gyerekek meghívatják magukat uzsonnára. Roland fájó szívvel lemondta a „Magyar Ornitológia” c. lapot, és végleg eltemette magában szeretett tudományát.
- Vállalkoznunk kellene – mondta Esztike egy este.
- Jó, de mire?
- Azt gondolom, hogy az én zenészi oklevelemmel játszhatnék valami szórakozóhelyen.
- És én mit csináljak? Menjek el a PhD-mel meg a daliás alkatommal ugyanoda kidobólegénynek?
- Akkor nem marad más ….
- …mint a takarítás. – Kenyeresék összenéztek abban a boldog tudatban, hogy még a gondolatuk is egy. Takarítóvállalatot kell alapítani. Vállalkozói kölcsönt még kaphatnak. Káefté kell, azt meg lehet csinálni ötszázezer forint törzstőkéből. Kéne egy jó ügyvéd, aki segít.
- Hatvanezer – mondta Hegymegi, a Hegymegi és Hegymegi ügyvédi iroda vezetője, amikor a költségek felől éredeklődtek.
- Olyan sok? – nyúlt meg Kenyeres Roland képe.
- Ez csak a mi tiszteletdíjunk. Százezer a cégbírósági illeték, huszonötezer a közzétételi díj.
Kenyereséket enyhe szédülés fogta el, részint a hallottak miatt, részint az éhségből kifolyólag. Már hetek óta jártak a különböző hipermarketekbe, ahol a reklámozott sajtos falatkákból, halkrémes pirítósból igyekeztek minél többet fogyasztani.
Nem volt mit tenni, összekaparták a szükséges összeget. A hitel maradékát takarítóeszközök vásárlására szerették volna fordítani, de az ügyvéd figyelmeztette őket, hogy sürgősen egy könyvelőhöz kell fordulniuk. A könyvelő felhívta a figyelmüket, hogy feltétlenül be kell jelentkezniük az APEH-nél és az illetékes önkormányzatnál, valamint el kell menniük a Statisztikai Hivatalba is. Szerezzenek munkaalkalmassági igazolásokat. Mivel más dolguk nem volt, gyorsan haladtak, alig három hét alatt rendezték a szükséges formaságokat. Maradt annyi pénzük, hogy néhány felmosóvödröt, partvist meg egyéb takarítószerszámokat vegyenek. Boldogan kezdtek volna a munkához, amikor a könyvelő ismét lehűtötte őket:
- Ha és a Vízhivatalban jártak-e már? Nem látom az iratok között az engedélyüket.
- Vízhivatal? Sosem hallottam róla.- ingatta a fejét a családfő.
- Ők minősítik a takarításhoz alkalmazott vizet, vagy tudomisén – tárta szét karjait a könyvelő.
Elmentek a Vízhivatalba. Ott éppen nem volt félfogadás. Másnap sem volt. Harmadnap tíz óra tizenöt és tíz óra harminc között lett volna, de be kellett volna jelentkezni, ezért néhány hetet csúsztak a következő alkalomig.
- Hozták a vizet? – érdeklődött egy rokonszenves ügyintéző hölgy. Szemlátomást két számmal nagyobb protézise bántotta nagyon, a beszéde is nehezen volt érthető, Kenyeres attól tartott, hogy netán még harap is.
- Milyen vizet? – hervadt el a Kenyeres és Társai Kft ügyvezető igazgatója, mert érezte, hogy a következő néhány mondat újabb heteket és újabb tízezer forintokat jelent.
- Hát amivel dolgoznak.
- Nekünk kell a vizet a helyszínre vinni? Azt gondoltuk, hogy azt legalább a megrendelő biztosítja.
- Azt gondoltuk, azt gondoltuk, mind így vannak, mind azt hiszik, olyan egyszerű ez…
- Na és mire kell a vizet megvizsgálni? Csak tiszta vízzel lehet takarítani, ezt mindenki tudja, mi sem akarjuk másképp.
- Hát ha már ezt is nekem kell elmondani – hajolt közel a kis ablaknyíláshoz a hölgy, annyira közel, hogy Kenyeres ijedten hőkölt hátra – tudja meg, hogy folyékonysági vizsgálatot végzünk.
- Folyékonysági…hogyhogy?
- Mit hogyhogy, hát magának mindegy, hogy folyik az a víz? Hogy kicsit vagy nagyon, hogy lefelé vagy felfelé? Európa nagyon a körmünkre néz, úgyhogy muszáj mindent alaposan, szabályosan csinálni.
- Én még nem láttam nem folyékony vizet – próbálta menteni a menthetetlent Kenyeres.
- Én sem láttam. Mert ugyebár, ha megfagyott, az már jég, de itt nem erről van szó.
- Hát miről van szó?
- Ejnye, de értetlen. Szerencséje, hogy nincs sok dolgom. Megmutatom, hogy kell kinéznie ez érvényes folyékonysági vizsgálati eredménynek. Mert a vízhasználati engedélyt csakis a folyékonysági teszt birtokában adhatjuk ki. Nézze, itt egy ilyen papír. Látja a pecsétet?
- Látom – Kenyeres világosan látta a hatalmas körpecséten a „Folyékony” feliratot és a vizsgáló hivatalnokok aláírását.
- Jó, rendben – adta meg magát az egykori ornitológus – hozok vizet.
A következő alkalommal Kenyeres Roland egy kanna csapvízzel jelent meg a Vízhivatalban. Letekerte a kupakot, poharat vett elő és öntött bele.
- Tetszik látni? Folyik. – Az ügyintéző hölgy, ugyanaz mint korábban, már szánakozva mosolygott.
- Látom. De értse meg uram, nem nekem kell látni. Felküldjük Pestre az illetékes laboratóriumba, ott hivatalosan megállapítják, hogy a víz folyik, írnak egy papírt, ütnek rá egy pecsétet és maguk már mehetnek is takarítani.
Kenyeres fejét lehajtva mormogott valamit. Megadta magát.
- Jó, tessék felküldeni – és nyújtotta kannát.
- Jaj, hát az nem olyan egyszerű. Csak antisztatikus tégelyben mehet az anyag, ára darabonként négyezer forint. Egy vizsgálathoz két minta kell, tehát nyolcezer. Aztán illetékbélyeget kérek nyolcvanezer forintról, ez a folyékonysági vizsgálat díja. Most van… nézzük csak… október huszonötödike, azaz érdeklődni érdemes ….. november huszadika körül.
- Nyolcvannyolcezer forint… november huszadika… nyolcvannyolcezer forint… november huszadika… jaj.. – nyögte Kenyeres. És még most is nyögi, ha éhen nem halt azóta.