Felvilágosult, jó honpolgárként tudom a kötelességemet, és ha a várható hercehurca el is riasztott egy kicsit, elhatároztam, hogy Fülő kutyámat beoltatom veszettség ellen.

  E tett ugyebár évente ismétlendő, és a történelmi események ismeretében sosem számított veszélytelen vállalkozásnak. Első alkalommal a még kölyök Fülő gondtalanul viháncolt a dolog végrehajtásával megbízott dr. Czompó láttán, aki igyekezett is megnyerően viselkedni azon pillanatig, midőn a gondosan háta mögött tartott injekciót a végrehajtáshoz elő nem kellett vennie. A stratégia az lett volna, hogy Feri bátyám – akire Fülő leginkább hallgatott, szerintem őt tekintette falkavezérnek – felcsalja az ebet a teraszra és valamivel folyamatosan eltereli a figyelmét, én meg ezalatt lefogom, úgy, hogy az eb Czompó doktort ne is lássa. A doktor egy alkalmasnak tetsző pillanatban hátulról megközelítve az ebet, redőbe fogja a hátán a bőrt és odaszúrja, amit kell. A terv addig működött, amíg Fülő fel nem jutott a teraszra. Ezután körbe-körbe kezdett forogni hármunk között olyan sebességgel, hogy képtelenség volt akár megfogni, akár az injekciót beadni. Hatalmas fülei csak úgy lifegtek az állat után. Egyébként Balázska, a kolléganőm kisfia mondta először kutyám láttán, hogy ’juj, de nadfülő kuta”, innen maradt a Fülő név, amúgy Cézár lett volna. Akkor, első alkalommal aztán valahogy sikerült a jószágot pacifikálni és az oltóanyag célbajutott. Czompó doktor igyekezett a teraszról befelé.

     - Kétezer az injekció, ezresért jöttem én – mondta, és nyugtát is adott, ahogy illik. Látható megkönnyebbüléssel szállt be háború előtti Volkswagenjébe, amit szépen kicsinosított, rendbehozatott.

    Azután eltelt egy év. Fülő hízott tíz kilót, már senki sem merte pórázon vezetni az utcán – képes lett volna valamelyik jármű elé rántani - csibészebb lett, mint bármelyik kutya, amelyikre gyermekkoromból emlékeztem. Esze ugyan csak a csínytevésre volt, abban nagyon találékonynak bizonyult, de ha tanítani akartuk valamire, csak nézett bután, mint aki kettőig se tud számolni (tény, hogy az algebrához kevés érzéke volt). Szóval, megint eljött az oltás napja. Czompó doktor Volkswagenje olyan hangot adott, mint egy kísérleti traktor, nehéz lett volna nem észrevenni, hogy megérkezett. Bejött, lecuccolt, felszívta a szurit, mindnyájan vettünk egy nagy levegőt, indultunk Fülőért. Kerestük, kerestük, hát a kert leghátsó sarkában találtuk meg, úgy a kerítéshez simulva, mintha odaragadt volna.  Elkövetkezett, amitől a leginkább féltünk: kergetni kellett a kutyát a kertben. Ha Fülő rájött volna, hogy ő az erősebb,

szorultunk volna, de mondom, olykor nem látszott rajta a nagyeszűség. Nagynehezen elfogtuk, a szérumot is beadtuk közös erővel, de a szúrás után Fülő a kezemhez kapott és otthagyta a fogai nyomát. Egy biztos, gondoltam, én ugyan meg nem fogom többet. Ha elvadul, ha még egyszer nekem támad, sintért hívok, nem állatorvost.

Czompó doktor is idegesebb volt a szokottnál.

-         Kétezer az injekció, nem drágult – közölte- kétezerért jöttem, az összesen négyezer.

Az annyi. Mozgalmas év következett. Megjártam Amerikát, magánéleti gondjaim voltak. Fülőre mindez vajmi kevés hatással volt, legalábbis látszólag. Élénkebb volt, mint valaha, egy kóbor kutya láttán az egész éjszakát képes volt végigugatni, s reggel így is ő volt a legfürgébb. Különösen feltűnő volt e fürgeség, amidőn hőlégballonok tűntek fel az égen. Bárhogy is szerettük volna megállítani az idő kerekét, nem sikerült. Megint eljött az oltás ideje. Halogattuk, halogattuk, de aztán – bizonyos veszett kutyákról szóló rémtörténetek hatására – csak rászántuk magunkat a dologra.

-         Be kell előtte nyugtatózni – tanácsolta Sándor szomszéd. Volt benne tapasztalata, mert az ő kutyája attól lett kezes egy bizonyos szilveszteri tűzijáték idején.

Czompó doktor vakarta kissé a fejét, de ráállt a dologra. Felírt valami nagyszemű, nagyon büdös, de állítólag édes tablettát. Egyet kellett az eb ételébe tenni. Tartottam tőle egy kicsit, mert Fülő nagyon finnyás volt. A tabletta egyik kedvencére sem hasonlított.

Eljött a nagy nap. Örömmel konstatáltuk, hogy a kutya befalta a jó kis gyógyszert. Feszültségben teltek a percek, majd az órák. Mintha Fülő kicsit bágyadtabb lett volna. Mintha kicsit dülöngélt volna. Lassabban futott a kerítés mellett. Mintha kicsit kevesebbet ugatott volna, de az is lehet, hogy csak én hallottam úgy. Lényeg, ami lényeg, hogy megfogni nem lehetett.

-         Még két tabletta – közölte Czompó doki telefonon. A megállapodás értelmében ugyanis csak akkor indult volna el hazulról, ha azt jelentjük: a kutya kábán fekszik.

Egy tablettának hatnia kellett volna, ennyit magam is értek a dozírozáshoz. Egyébként is csak négy tabletta volt a dobozban, s három olyan dobozért másik fajkutyát vehettem volna. Mégse tehettem egyebet, adtunk a kutyának még két tablettát. Megette.

Negyedóra múlva úgy tűnt, talán célhoz érünk. Fülő a hívásra csak a fejét emelte, majd bágyadtan huppant vissza a kosarába. Ezaz, jöhet a Czompó. Telefonáltam. Persze, a dögdokinak más dolga is akadt, késni fog egy kicsit, azt mondta. Végül egy óra múlva érkezett meg. Féltem, hogy késő lesz, hogy Fülő edzett szervezete pillanatok alatt lebontja a gyógyszert. Úgy is lett, amint az eb meghallotta Czompó öreg járgányának hangját, kiugrott a kosárból, de úgy, hogy a terasz korlátját hasmánt vitte át, és pillanatok alatt eltűnt az egyébként nem nagy és sok búvóhelyet sem kínáló kertben.

      Czompó dokival elkeseredetten konstatáltuk a dolgot.

-         Még ilyet nem láttam. Nagyon élénk állat. – mondta, hangjában tanácstalansággal vegyes tisztelettel. Írhatnám azt is, hogy félelemmel, mert az edzett „collega bestialis”-nak szemlátomást felborzolódott a szőr a hátán arra a hírre, hogy Fülőhöz kell jönnie. Írhatnám azt is, hogy tele volt a gatyája, de nem írom, mert Czompó dokival időközben összehaverkodtunk, s az ember nem ír ilyesmit a barátjáról. Nem írom továbbá, hogy részemről minden érdektől mentes volt ez a barátság, de azért nem járt rosszul ő sem.

A továbbiakban a tavalyi forgatókönyv szerint mentek a dolgok. Fülőt megkerestük, felhajtottuk a teraszra, Feri bátyám megfogta, babusgatta egy kicsit, majd jöttem én, én is megfogtam, simogattam. Esküszöm, az eb úgy nézett rám, ahogy Jézus nézhetett Júdásra. Czompó doki is előkerült a háta mögé rejtett fecskendővel. Fülő érezhetően idegesebb lett, szabadulni próbált. Nem volt tréfadolog, mert fogával kapkodott a kezünk után. Pár nappal előbb magam láttam, ahogy az eb egyetlen harapással roppantott össze, majd tépett szét egy csirkét. Igyekeztem tartani a nyakánál-fejénél, közben ingerülten próbáltam rávenni Czompót, hogy szúrjon már, az állat rögtön kiszabadul. Az jött is, elkezdett hadonászni az injekcióval, de persze Fülő sosem maradt egy helyben. Nőtt a feszültség, mint egy Shakespeare drámában. Majd jött egy egészen valószínűtlen pillanat. Czompó doki végre rászánta magát a döfésre. Sajnos az eb ugyanebben a pillanatban tépte ki magát a markomból és átugrott a korláton, de közben engem is fellökött. Esés közben ösztönösen magam elé rántottam a karomat, amely így keresztezte Czompó doki fecskendőt tartó kezét. Nem részletezem: én kaptam a vakcinát. Nem ment be az egész, mert felocsúdván első döbbenetemből, ordítva rántottam ki az alkaromba fúródott eszközt.

       Czompó doktorhoz fűződő barátságom legkritikusabb percei következtek. Szerencsére elrohantam, be a fürdőszobába, hogy a punkció helyét legalább utólag fertőtlenítsem. A szérum jó mélyre jutott, a kipréselésére való próbálkozás értelmetlennek bizonyult. A Czompónak szánt durvaságokat fogam között sziszegve kiadtam magamból, s a teraszra már higgadtan tértem vissza. Czompó már a számlát írta, vagy legalábbis úgy tett.

-         A szérum négyezer – mondta csendesen – de nem számolom fel, mert Fülő végülis nem kapta meg.

-         Rendes tőled – hagytam helyben.

-         Így nem lenne korrekt az sem, ha kiszállási díjat számolnék fel.

-         Bizony nem lenne – bólogattam.

-         Az anyagtól ne félj, nem lesz bajod tőle – mondta még távozóban, de nem csengett meggyőzően  a hangja.

Eltelt néhány hét. A karom begyulladt rendesen, sebésznél is jártam vele, de végül megúsztam, feltárni sem kellett. A pirosság megszűnt, a duzzanat eltűnt, csak a sajgás maradt és valami furcsa ízületi fájdalmat éreztem itt-ott, de lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak.

   Egy szombat este társaságba hívtak. Czompó is ott volt, szerintem nem véletlenül. Pár perc után oldódott a feszültség, jót nevettünk a történteken. Elmondtam neki, hogy elhatároztam: megírom az esetet és leközlöm valami irodalmi lapban. A neveket megváltoztatom, de mindent úgy írok le, ahogyan a dolgok történtek. Czompó doktor láthatólag megijedt.

-         Megírni? Minek? Megvesztél?

-         Az ki van zárva – feleltem kajánul - hiszen te magad oltottál be ellene, már nem emlékszel?