Cupika hamvai

Vásári sokadalom. Temérdek ember, rengeteg áru, javarésze bóvli, ezeknek pedig javarésze a világnak egyazon tájáról származik. Van azért egy-két igazi kézműves is közöttük. Vásárló-csalogatónak némelyikük a helyszínen készíti el, vagy látja el feliratokkal, rajzokkal a portékáját. Az egyik ilyen standon egy kicsi, mokány emberke rézkancsókba, réztányérokba vés kívánt szöveget. A natúr portékát elég borsos áron adja, tízezer alatt kevés dolgot lehet kapni, de mindenből lehet alkudni. A vésésért pedig nem számít fel semmit. Ügyes a keze, szép a munkája. Sokan nézik, de kínálás ide, tukmálás oda, nemigen veszik az árut. Végre megjelenik egy kissé extra küllemű hölgy, teste minden látható helyén aranyak lógnak róla. Találomra felkap egy fedeles kancsót és így szól a mesterhez:
-         Kérem szépen!
-         Parancsoljon, asszonyom…
-         Ezt szeretném kérem bravúroztatni – mutatja a tárgyat.
-         Hogy mi tetszik?
-         Hát bravúroztatni. Feliratot vésni bele.  
-         Á, értem, gravíroztatni – bólint az ötvös és nagy önuralommal nem nevet, még mosolyát is bajuszkája alá rejti.
-         Mondja úgy, ahogy jobban tetszik – vonogatja vállát a dáma.
-         Mi legyen a felirat?
-         Az legyen, hogy  „Imádott kiskutyám, Cupika hamvai” és a tegnapi dátum. Akkor halt meg szegény.
 
Az ötvösnek szeme se rebben, kézbe veszi a jobb sorsra érdemes kupát, másik kezébe a berregő vésőszerszámot és elkezdi. A kancsó felszínén formálódnak a betűk.
-         Az, hogy kiskutyám, az nem két szó?- kotyog bele a felaranyozott megrendelő. –úgy, hogy ’kis kutyám’? Szóval érti?
-         Igen értem, asszonyom, de szerintem nem két szó.
-         Márpedig nekem úgy rémlik. Tudja, általánosban mindig a magyar volt a kedvenc tárgyam.
Az ötvös erre nem reagál, csendben dolgozik tovább. El kell adni a kupát, sok az éhes száj otthon. És előbb persze mindig az Adóhivatalt kell megetetni. Az Iparművészetin sokáig csábították, hogy maradjon ott tanítani. Nem tehette, a gyerekek kicsik voltak, piacra kellett termelni. Most is ők járnak a fejében, és igyekszik megjegyzések nélkül teljesíteni a feladatot.
Az aranyos hölgyemény azonban újabb megjegyzést tesz:
-         Azt pedig, hogy március, nagybetűvel kell írni, ebben aztán tényleg biztos vagyok. Javítsa ki!
-         Kisbetűvel kell írni, de legyen úgy, ahogy a kedves vevő akarja. Kijavítom, bár tetszik tudni, lehet, hogy egy kicsit csúnya lesz…
A dáma szeme villan egyet, amikor ismét vitatkoznak vele ortográfiai kérdésben, de most csendben marad, szemléli az eredményt. 
   -     Igaza van, ez tényleg csúnya. – mondja ki az ítéletet. – Tudja mit? Így már nem is tetszik nekem ez az urna.  Magának hagyom, nem kérem – és már el is tűnik a forgatagban.
A kis mokány ötvös tehetetlenül néz utána egy darabig, kezében a Cupikás edénnyel – ami amúgy söröskancsónak készült.

 

 





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=9698