Baranyi Pistike az iskolából hazafelé nagyon elgondolkodott és figyelmetlenségében belelépett valamibe. Nem volt az a valami más, mint amit a klasszikus irodalom „canis merga” néven emleget, igen büdös és nehezen lehet bármiből is kitakarítani. Ugyanúgy produkálják a sétálni vitt ölebek, mint a kóbor kutyák, és minőségre sajnos egyik terméke sem jobb a másikénál. Mennyiségre nézve már lehetnek különbségek, és Pistike esetében egy nagytestű, talán bernáthegyi kuty szorulást követő, igen voluminózus produktumáról volt szó. Az anyag csak minimális deformitást szenvedett, amennyiben szétlapult, így magassága révén már kevésbé volt észrevehető, a gyalogútnak azonban nagyobb szegletét foglalta el, így jelentősen megnőtt annak a valószínűsége, hogy más járókelő is belelépjen. (Ezenközben annak valószínűsége, hogy bárki is feltakarítsa onnan, nem nőtt egyenes arányban, sőt csökkent, de hogy mennyire, annak pontos kiszámítása felsőfokú matematikai ismereteket igényelne, és egyébként sem erről szól a történet) .

Ahogy Pistike hazaért, édesanyja rögtön érezte, hogy a gyerek nem olyan szagú, mint ahogy reggel elment otthonról. Felsikoltott, mikoron a konyha kövén az anyag maradványait is felfedezte. Nekiesett a gyerek cipőjének, számos vegyi anyag hatásának téve ki azt, de az illat – mint említettük – igen makacsul ragaszkodott a cipőhöz. Pistike mamája ezenközben számos szidalmat zúdított gyermeke fejére. Az intő szövegben gyakori kifejezés volt a „buta”, az „idétlen”, a „nemtörődöm”, egyszer még az „idióta” is majdnem kicsúszott, de ne vegyük el az Olvasó hitét az anyai szeretetben, hiszen ilyesmit nem vág gyermeke fejéhez egy szerető anya. Szóval a „hülye vagy”, vagy annak szinonimája nem hangzott el.

Időközben esteledni kezdett. A liget sétányán megbúvó biológiai végterméket az alkonyat jótékony homályba burkolta, így nem csoda, hogy hamarosan egy harmincnyolc év körüli férfiú is belelépett. Ez a férfi nem volt más, mint Nagy Pál, Pistike matematikatanára, aki ugyancsak hazafelé ballagott. Nem volt ez csoda azért sem, mert a matematikatanárok igen elvont emberek, akik az őket környező világra kevésbé, az azt mozgató matematikai törvényszerűségekre inkább tudnak figyelni. A kutyagumiban pedig semmi matematika nem volt – addig. A tanár úr észrevette a balesetet, megpróbálta a gumit lábáról a fűbe dörzsölni, de csak annyit ért el, hogy az a szandál szellőző pórusain behatolva birtokba vette hősünk zokniját is. Szó mi szó, Pistike e tekintetben szerencsésebb volt nevelőjénél. A tanár úr azonban nem keseredett el, rögtön azt kezdte számolni, mennyi valószínűsége lehet annak, hogy egy órán belül még valaki belelép az anyagba. (Pistikéről a tanár nem tudott, de számolt vele „X faktor” formájában.) Mire hazaért, egy háromismeretlenes egyenlet fogalmazódott meg benne. Ahogy belépett a házba, összekent szandáljáról megfeledkezve egyből dolgozószobájába rohant, hogy az új egyenletet papírra vethesse.

Márti, a tanár úr felesége eleinte hisztériás rohammal reagált a tényre, majd a takarítás-vegytisztítás- szagtalanítás után az asszony simogatni kezdte az ő egyetlene fejét, hogy nem baj, drágám, így is szeretlek, és hogy sz**ba lépni valójában szerencsét jelent. Mindezen felbuzdulva vettek közösen egy csomó lottószelvényt, nagy buzgón ki is töltötték, majd nem nyertek rajta semmit – ezt persze csak napokkal később tudták meg.

Ugyanabban az iskolában, ahol Pistike tanult és a tanár úr dolgozott, a délutáni órákban választási gyűlést tartottak. A Rozmaring Párt helyi választmánya új programot fogadott el. Az örök ellenlábas Margaréta Párt néhány aktivistája a helyszín előtt transzparensekkel felszerelkezve várakozott. Biztos, ami biztos, tojást és rothadt paradicsomot is hoztak, de ezt csak végszükség esetén használták volna.

Kovács úr, a választmányi elnök, akinek fél hétkor kártyapartija lett volna, néhány perccel az ülés vége előtt, a haza érdekére hivatkozva sietősen távozott, megpróbált a pedelluslakás felőli kapun egérutat nyerni, de a margarétások észrevették és követni kezdték. Kovács úr ekkor a liget felé iszkolt, ahol a sétányon a kutyagumi várta. Az ám, a derék választmányi elnök nemcsak belelépett, el is csusszant, ülepével bele az anyag még érintetlen részébe, majd feltápászkodás közben mindkét kezét a gumiba mélyesztette. Még fél térden állt, amikor vaku villanását észlelte. Bizony, a Margaréta Párt egyik helyi frontembere kezében villant a vaku.. A frontember, aki fényképezőgépet is hozott magával, úgy érte utol a meglepett politikust, hogy a bukás és a feltápászkodás minden fázisát megörökíthette.

A kártyaparti ezennel ugrott, ezt Kovács Ubul gyorsan felmérte. De bizony a következő választás sikere is hajszálon függhet, ha a készült fotókat az ellenzék publikálja – merthogy a községben a rozmaringosok kormányoztak, és persze szerettek volna még, még, még kormányozni. Ha a választmányi elnökük, aki egyben alpolgármester is, nevetségessé válik, hát annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Kovácsné sem volt boldogabb, mint a canis mergával eddig szembesült háziasszonyok. Kissé megrémült annak hallatán, hogy férje dicstelen állapotában kerülhet a címlapra, de – párjával ellentétben – rögtön gondolkodni kezdett. Gondolatai a kutyagumi körül forogtak, hogy talán tőkét is kovácsolhatnának ebből a malőrből. Elvégre lehetett az a kutya a margarétások által felbérelt jószág is, netán Szabó úrnak, a fő-főmargarétás ellenzékinek a német juhásza is. Ha pedig így van, akkor két eset lehetséges: a.) Szabó úr szándékosan defekáltatta az ebet a sétányon, tudván tudva, hogy az az alpolgármester hazatérő útvonala. Ez nyilvánvaló botrány, ha kiderül, jó kis pert lehet nyerni belőle. b.) nem szándékolt a helyszín kiválasztása, de ez esetben is fennáll a közegészségügyi kockázat, a kutyatartás szabályainak megszegése, a környezet szennyezése, ami jókora bírságot vonhat maga után. Kovácsné az a.) verziót látta valószínűbbnek, mivel a paparazzo sem véletlenül állhatott a kérdéses helyen. Ezt látszott alátámasztani az a később kiviláglott tény is, hogy a lesifotós nem volt más, mint Schulmeiszter Géza, a tönkrement karosszérialakatos, aki cégének csődjéért a támogatásokat elsikkasztó rozmaringos önkormányzatot tette felelőssé. Midőn Kovácsné megvitatta aggályait férjével, az alpolgármester egészen felvillanyozódott. „Rendkívüli képviselőtestületi gyűlést kell összehívni, azon az esetet megvitatni, a kutyasétáltatást új rendeletekkel szigorítani és – ha nem tudunk valami jó kis politikai alkut kötni – beperelem a Margaréta Pártot”- gondolta.

Úgy is lett. Hét határban beszélték, a fővárosban pedig röhögték az esetet. Egyszer aztán a Rozmaring Párt helyi irodájának ajtaján kopogtatott valaki. Nem volt az más, mint Szabó Jusztinián, az ellenzék helyi vezére. „Alkut ajánlok” mondta, kezében kötegnyi fotót lobogtatva. Az alku lényege az volt, hogy Szabóék nem küldik el a felvételeket semmilyen lapnak, sőt ellenőrizhető módon meg is semmisítik azokat. Cserében a Rozmaringosok kijelentik, hogy az eset nem is úgy történt, sőt, tulajdonképpen nem is történt semmi. Kovács Ubul egyszerűen sárba lépett. Az ajánlat méltányosnak látszott, a két ellenfél a színfalak mögött – és a közvélemény tökéletes érdektelensége mellett - kezet rázott.

Az önkormányzat egy sajtóügyekben jártas, külön e célra alkalmazott referens segítségével közleményt fogalmazott meg. Az ötmillió forintért szerkesztett kommünikében az állt, hogy nem is volt semmiféle kutyagumi, az ügyet a szélsőségesek fújták fel. Miután a fogalmazvány megjelent, a referenst kirúgták, nehogy az ellenzék észrevételezze, hogy az illető Szabó Jusztinián unokaöccse. Persze, illő végkielégítést is fizettek a tehetséges ifjúnak.

„Méghogy nem volt kutyagumi”- dünnyögött Mari néni, akinek a szemét és orrát egyaránt szúrta a termék, s aki feltakarította azt. Volt gyakorlata benne: egy közeli állatkertben takarított havi negyvenezerért, de leépítették, mert racionalizálni kellett.

„Méghogy nem volt kutyagumi”- gondolta Baranyi Pistike, aki amerikai ösztöndíjat nyert. Pistike tisztában volt vele, hogy ha nem lép a kutyasz..-ba, sosem lett volna ilyen szerencséje. Mivel Pistike jóeszű gyerek volt, majd bolond lesz hazajönni húsz év múlva, amikor már mint Steve Baranyi Ph.D.-t, a Stanford Egyetem tanárát jelölik a Nobel-díjra. Frászt. Könnyes szemmel emlékezik majd a tévében, ha lesz még akkor olyan.

„Méghogy nem volt kutyagumi” – gondolta Nagy Pál, aki munkanélkülivé vált, mert az önkormányzat kevesellette a gyermekek számát, de sokallotta az intézmény fenntartási költségeit, és bezáratta az iskolát. Nagy Pál közben bánatában megoldotta a maga felállította egyenletet, de a megoldásra senki sem volt kíváncsi. Évekkel később egy kimondhatatlan nevű távol-keleti tudós ugyancsak közölte a megoldást, őt rögtön jelölték a Gauss-gyűrűre. Nagy Pál ezután mint zöldség-gyümölcs kiskereskedő próbált szerencsét.

„Méghogy nem volt kutyagumi” – dohogott magában Schulmeiszter Géza, aki mit sem törődve az időjárás viszontagságaival, a park egy félreeső szegletén bekapcsolt fényképezőgéppel állt lesben, arra várva, hogy Kovács Ubul belelépjen a sétányon kihelyezett piros színű zománcfestékbe.

„Remélem, nem kutyagumi lesz” – gondolta Kovács Ubul, aki természetesen már tudott a rá várakozó paparazzóról.