Mi az mi forró tûzként
A lelkembe robbant?!
Mint viharzó sasmadár,
Mely férget lát a földön
Úgy csapott a szenvedés rám,
S eget, földet elöntött.
Markol keményen,
Nem kérdi, mi fáj,
S hogy a szívem mért sajog
Néma, rideg itt e táj
A nap is hidegen ragyog.

Magas szikla tetején
Leteszi terhét a madár
Kárörvendõn a mélybe néz
Hol hömpölyög a zúgó ár
Ítélõ bíróként csattan
Ércesen a hangja
“Utolsó sóhajod mondd
Hisz közönykarmom erõs,
Undorcsõröm éles!
- hisz érzed!
S te mégis csodálsz?
Mégis szeretsz?
Megöllek! – puhány!
"szerelempajzsod” meg nem véd!
S te mégis simogatsz?
Ó nézd a folyó ott alant,
Hogy bömböl, zúg és tombol,
Törékeny “érzelemtested”
Porrá omolna szét,
Csak egy mozdulat!
Lásd ezt nem teszem
Élvezd sanyarú életed,
Te választottad, ím legyen!
Láthatsz, csodálhatsz,
Imádhatsz is, - de távolról ám!
Mert ha szerelempajzsod
Megsimítja fénylõ, kényes tollamat
Megtudod milyen éles csõröm,
kegyetlen erõs karmom van!

Állok hát föld és ég között,
Lelkem tüze ég,
Egy pillanat volna a vég,
De NEM! Én mégis imádom,
Szépséges “sasmadaram”
S ha fázni látszik álmában,
Szerelempajzsom óvatosan
Ráborítom. Vigyázva,
Mert tudom erõs karma
És éles csõre van