Mikor rájössz majd, hogy minden dolog minek eddig része voltál,
magától is megy tovább, és bár hitted, fontos hogy ott légy, most megy minden nélküled.
S a világ mely eddig tátott szájjal bámulta tehetséged, hunyorogva másra néz,
feledve ott léted szépségét, már félredob, mint megunt, elavult rossz szokást.
És kik eddig szavad lesték, s tőled vártak mindenre megoldást,
zavartan,félmosollyal szólnak: Meglátogatunk majd.
S tettetett irigyen sóhajtoznak: Öregem, de jó már neked!

Mikor a csörgőóra reggel már nem sürget új napra fel, és nincs hová sietned,
mert léteddel elszámolni már nem kell senkivel.
Elindult a folyamat, hogy kiszokj az e világi létből s rajtad áll meddig tart.
Emlékszel mily hosszú volt, míg bele jöttél?
 Sírva és rúgkapálódva eszméltél, s mily sok volt tanulni!:
 Beszélni, járni, magadat megtalálni,
 társra lelni, fontosnak lenni, beleszokni, hogy része vagy.
Az életed első fele azzal telt, hogy megértsd a világot.
A második, meg hogy a világ megértsen téged.
És a folyamat elfogad, már Te vagy ki alakítod a részeket, s összeilleszted,
fogaskereke lettél egy hatalmas gépezetnek, melyben vannak dolgok mik tőled indulnak,
vannak mik belőled táplálkoznak. Vannak emberek kikre számíthatsz, és vannak kik csak rád számítanak.
Aztán jönnek mások, és egyre több dolog megtanul nélküled működni.
És lassan fogynak kikre számíthatsz, és lassan kik rád számítanak.
És lassan rájössz: már nem lehetsz kezdet, a folyamat megtanult tőled már mindent és neked sem nyújt már újat.
 
S ami most előtted áll, mindezt szép lassan elfejteni, csak fordított a sorrend.
Előbb a sokaságból lépsz ki, s hagyod dolgod az újonnan jötteknek.
Aztán elhagy a szerelem, mint érzés,és szeretetté csillapul
Nem rohansz már féktelen, járásod lassul,
Megfontolva szólsz már, egyre kevesebbet s magadról a világot leszoktatni elkezded,
hogy mikor párnád egy kereszt alá kerül, elmúlhass észrevétlenül.