Elszürkült a vágy álmokból alkotott képe.

Kihunyt a tűz, parázs sem maradt belőle.

Nem jajdul már dallam, hogy elérjen Téged,

Gyűrt párnámról eltűnt mára már a képed.

Nem keresem már görcsös akarattal

A helyeket, hol vártalak színes áhítattal.

Elhomályosult tündér lényed fénye,

Belesimultam a Nélküled-létbe.

Gúnyosan néz rám távolból az arcod,

Mondtad: sírig szeretsz majd!

Hát feladtad a harcot?

Harcot? – nos, meglehet, de tudd!

A szerelemhez Téged én teremtettelek.

Én szőttem beléd az ábrándok selymét

Kiszínezve lényed múlandó fényét.

Az érzékiség buján szép ruháit

Képzeletem aggatta fel rád,

Belőlem fakadt e színesen szép világ.

Most elteszem mindezt

Mint értékes festményt,

Tarka emlékházam