Igen. Része lenni valaminek, egy csoportnak, egy közösségnek, egy hitnek, egy vallásnak….valaminek ez nekem igazán sohasem adatott meg.

Életem során mindig szerettem volna, és mégsem sikerült.

Én mindig kilógtam minden sorból,

Nekem a „bentlét” sohasem volt formám

Míg adni tudtam nekik magamból

Mindenki számíthatott rám..

Nem vártam, hogy szeressenek,

Csak midig olyan jól esett

S ha nem voltam fontos már senkinek,

Hát szép csendben tovább megyek.

Magamtól sohasem szóltam,

Ha kérdezni tudtak válaszoltam

Kérni senkitől sohasem kértem

Talán ez volt az egyetlen vétkem.

Biztos hibám, hogy nem tudott igazán megtartani soha egy csapat. Közösségi létben élni nekem sohasem sikerült. Berobbantam, mint a tenni akarás maga, hasznára lenni, szolgálni, elismertté válni sohasem volt probléma. De ha elfogyott a kérdés, nem sürgetett a hívó szó, kiürült a készség és nem ösztönzött már maradásra semmi.

Igaz barátra talán sohasem leltem, mert én mindig csak addig voltam, amíg én segíthettem, hiszen magamról beszélni nem volt formám, saját életem csak nekem volt gondom, azt másra sohasem testáltam.

A hittel is így vagyok, minden cselekedetemben én határozok, istenre felelőséget így aztán nem hárítok. Tudom, kora gyermekkorom óta, az élet dolgaiban csak magamra számíthatok,

a sorsom kerekét minden göröngyön magamnak kell áttaszítani, s ebben nem segít engem, sem angyal, sem ördög, sem ellenség, sem barát.

S mivel nem csacsogok dolgaimról társaknak, csoportnak, papnak, megmaradok szép lassan magamnak.

Bíztatom magam azért, hogy van, ki rám néz, mert kérdezni tud, s így megtalálja bennem azt a sok feleletet, ami sok hosszú év alatt bennem felgyülemlett.