Nézem az arcot, mely velem szembe néz
Felismerni magam benne néha oly nehéz.
Elmélyült ráncok, kékes hajszálerek,
Elburjánzó szemöldök alatt savószínű szemek.
 
A hatvan feletti évek kegyetlen nyoma,
Az idő, mint szobrász olyan mostoha.
Így látnak mások, ha rám tekintenek
S nem látják a lelket, mely ott belül rekedt.
 
Hisz szívesen adnám a sebészkése alá
Ha néhány évvel megfiatalítaná
Mert ifjú még a tűz mi bennem lobog
Ne bácsizzanak hát a tündér leányok.
 
Nézem az arcot, ki ez az idegen?
Hová lett a csillogó, színjátszó szem?
Mi ez a vékony csík a csókos ajkak helyén,
Ez egy ráncos gúnyrajz! Hát ez volnék ÉN?!!
 
Nézem ezt az arcot, s fel sem foghatom
Miért űz csúfot velem a feltámadó álom
A féreg, ami kirágta arcomból a szépet
Szegény lelkemet miért hagyta épnek.
 
Ha volna annyi pénzem
Mint a nyuszis vénembernek
Még talán el is hinném
Hogy igazán szeretnek.
 
Ki meri mondani hát:
A pénz az nem boldogít.
A szemétre vethetném
E tükör összetört darabjait.