Végül...
A vénámban még cikáznak a tovatűnt álmok,
ezer kikristályosodott képként lüktet a fájdalom,
nem csillapítja sem drog, sem gyógyszer,
még a tömény alkohol sem oldja fel,
álom és éber lét állandósult mezsgyéje ez,
áttétes rák,
műthetetlen nyirokrendszer szállítja a vég vonatát
ezen a rúgott falú kis állomáson
éjbe puffant, véletlen csillagok sem világítanak
arcomra vagy ütemvesztett mellkasomra,
hiszen ott csak zokogás, kín és elcsigázottság próbál
egyre szűkülő hörgőkkel levegő után kapkodni,
de csak a csend ver döbbent visszhangot fülemben,
ijesztő kék színe görbül a számra,
üveghangon csilingelő kacajok fortissimója futja be a fakó tereket,
ujjaim sikoltó akkordokat fedezek fel
a szemétre dobott, hangjanincs zongorán,
s míg rémült rímromok indulnak alá a löszfalak legmélyére,
jól tudom, a szeizmográfok mind üzemen kívül,
ezért katatón hallgatásba burkolózok,
ezt az egyet már senki sem veheti el tőlem,
feldübörgő szerelvényként közelít a végső stáció,
amikor végre én is épp olyan üres lehetek, mint a világ,
ami tovább forog majd nélkülem,
sárgán suttognak majd ezután is a villamosok,
és a vén járművek elfelejtik egymáshoz érő ujjlenyomataink,
a parkok rég lehullott levelei sem őrzik tekintetünk,
míg én végre emlékeimmel együtt
tiszta, könnyű hópehelyként hullhatok a fortyogó időbe,
mert végül egy fatális pillanatban sűrűsödik majd össze egész életem,
vidám színű vértócsa gyűlik
kettényíló ereim alá,
fölötte röhögő penge,
de felhorkannak majd az angyalok,
majd üdvrivalgás tör ki a pokol kapui mögül,
tudom, akkor fogsz majd keresni...
oly különös lesz a táj sűrű, enciánkék csendje,
oly mélabús fényt szitálnak köddé majd az alkonyi cirrusok,
hogy talán megállsz majd egy kósza pillanatra
és elgondolkozol
milyen színű is volt a szemem...?
|
|