Diffúzió
Sötétből sötétbe futok.
Újra és újra a végén kezdem el.
És folyton csak ámulok:
az éjszakai labirintusok
csukott szemmel
miért nem ragyognak fel.
Ott, ahol létezem, az estet
vaskos hidak tartják. Pilléreik
között acélos a vákuum.
Mindig rám zuhan. És én állok,
rosszul szabott, tűnődö elengedésben.
Előle vajon jól takar?
Azt sem értem, mi kavar fel,
amikor a szemébe nézek.
Önmagamat érte fel meddig oszthatom?
Olykor idebent szörnyű, nehéz fény van.
Súlyát rá nem rakhatom.
Inkább a pusztulást kergetem.
Átszivárgok a faltól falig árnyba.
És még mindig csak ámulok, hogyan
tarthatnak rossz irányba
a dózerek: a tárt karok.
(Benne langyos sejtcsomók lobognak,
és naponta kipattant, tejvirágú szavak.
Megidéz, ha távolba olvadnék,
és hozzám indít egy zarándok utat.)
2008. junius 27.
|
|