Egymásba sikló tónusok az arcok.
Homoktesteket épít és bont az árapály.
„Miért"-ekre válaszul folyton más mellé szegődni, majd válni -
oldóvá válik így, aki csak kötésre várt. -
Mert belefásul abba, hogy a magány ciklikus.
Hogy lelepleződik minden varázs-csalás;
A meztelen ürességgel négyszemközt állni
- újra és újra – fáj.
De téged hogy is unnálak? Amíg
álmom változékony fogságában pörögsz,
szemedből az éj úgy vibrál,
akár a nap.
