Résnyi kábultság
Lenne merszed beleszeretni egy gyilkosba? Úgy is, ha tudnád, hogy mire képes? Ha közben derülne fény alantas, emberélet elleni tetteire, vele maradnál-e? Bizonyára égre-földre esküdözne, hogy Napja vagy, Holdja, Ege és Csillaga… Mernéd-e kiradírozni a nagybetűit a szótáradból, mernéd-e nem hallgatni ziháló lélegzetét füled mögött? Vagy elfutnál? De vajon elengedne-e… A gyilkosok szaladnak mindig a leggyorsabban.
A lány összerezzent. Egy hideg árnyék szaladt át teste minden porcikáján. Valami történt. Pár másodperc múlva megcsörrent a telefon. Zoltán volt az, hangjában vészjósló tónussal. Aztán csak a süllyedésre emlékszik, és az értetlenségre: elharapott válaszokra, hogy: „nem…, nem én…., igen, de régen…., előtted…., ismeretlen címről…., folyamatosan jönnek?, de ki írhatja?..., jézusom, mi történt?” Egy tompa puffanás után egyedül maradt a ziláló kagylóval. Majd búgás. És semmi. Csak vedd fel, csak szólalj meg még egyszer, Zoltán! Mi történhetett? Zakatolt az agya, túlzakatolta szívét, és csak tárcsázott és tárcsázott, hasztalan.
Új számmal próbálkozott. Valahol még megvan László száma. Kicseng. Hosszan váratja, majd üzenetrögzítő. Vedd fel, te nyomorult! Semmi válasz. Percenként próbálja újrahívni. Háromnegyed óra múlva megszólal a vonal másik végén egy unott hang. "Tessék. Ja, bocs, a feleségemmel voltam, mi ilyen sürgős? Nem én küldöm, kicsi Leilám, hogy feltételezhetsz ilyet, hiszen ismersz, hogy jutott eszedbe, kikérem magamnak, én sem örülnék, ha kikerülnének a leveleink. De azért még ugye…"
Kapd be. Már rég nem. Levágta. Ismét Zoli számát csörgette. Közben fél kézzel elkezdett csomagolni, hátizsák, fehérnemű, póló, pénz, MÁV menetrend… az órára pillant, túl késő, este negyed kilenc, már nem éri el sehogyan sem az utolsó vonatot. Kikapcsolt mobil, órákig. Menni kell, tenni kell valamit, elviselhetetlen ez a rossz érzés, ne szólj hozzám, anyu, majd elmondom, mi lehet…. Éjjel tizenegy felé megcsörren Zoltán csengőhangja, végre! "Hol vagy? Mi történt? Kórházban, te jó ég! Az epilepsziád? Hogy, ájulva feküdtél két órán át az utcán? Újraélesztés? Borzalom... Nehogy hazamenj, az istenért! Jó, nem szólok anyádnak, ígérem, nem tudja meg tőlem, de maradj ott, hallod! Ne szedd ki az infúziót! Holnap reggelre ott leszek, ígérem, hallod?!"
A lány az éjszaka ólomsúlyára alig emlékszik, a jól ismert vonatút körömrágva telt el, Budapest, Keleti, Déli. Tatabánya felé egyszer rápillantott a csuklóján arra a finom kis vágásokra, a hegek már teljesen begyógyultak, aztán felbukkant az állomás…
És most itt ez a másik lány. Legalábbis a fotója. Kedves, okos, szép. És a hajdani Leila belegondol, amikor neki próbáltak szólni, ő is ellökte magától a segítő kezeket, hiszen nem tudta Lászlóról ezt feltételezni. Vajon hányadik gyilkosságára készülhet most ezzel a másik lánnyal? Szegényke… Ő csak ül, tanácstalanul egy el nem kezdett levél fölött. A kurzor a tárgy üres mezőjében villog, ő mindenesetre beírja: Résnyi kábultság.
|
|