Mára nyarat ígért a meteorológia. Hűvös van, fúj a szél, szürkeség. 
Az erdőt kettészelve fut az ezüst szalag, fogynak a kilométerek.  
Orrunkba kúszik a talajt fehér pöttyös zöld szőnyegként takaró  
medvehagyma bűze. Figyeljük az ismerős tájat, és hallgatunk.  
Mint kelesztőben a tészta, úgy dagad a csend, oldalának feszül 
most két ember. A gyenge birtokolna, az erős szabadulna. Már rég 
felcserélődtek köztünk a hagyományos szerepek. Elérjük a völgyben  
láncra fűzött tavak közül az elsőt. Rácsodálkozunk feltörő emlékeinkre. 
Elsuhan mellettünk a múlt. Robogunk némán tovább. A második gyöngyszem 
is megcsillan előttünk. Partját smaragd erdőfoltok, tarka üdülőtelepek 
felváltva simogatják. Megérkezünk. Néptelenek még a strandok, 
hajók nélkül árválkodnak a mólók. Egy férfi és egy nő, akik  
annyi éven át összetartoztak, lépdelnek most egymás mellett némán.  
Közben a régi film pereg. Kacagó gyerekek. Vitorlák szikrázó fehérsége  
a napfényben. Színes kajakok tovaúszó sora… aztán a felirat: VÉGE. 
Mellettem ülsz a stégen. Kínos. Valahonnan mélyről gurgulázva  
törnek elő rég megfagyott szavak. Szél fodrozza a vizet, hullámok 
kergetőznek, míg gyomromig nem érnek. Néha egy-egy csobbanás.  
Arcomon csapódik le a pára. Indulnék már, visszatartasz.  
Nem is tudtam eddig, hogy tavaknál is létezik a dagály.  
Fuldoklom. Nincs menekvés. Fennakadtam a hálón. Feladom?  
Mához harminc napra… talán akkor… vagy addigra… elfogy a levegőm.