Fullextra.hu

Szeretlek

Mint kelesztőben a tészta, úgy dagad a csend. Oldalának feszül most két ember. Eggyé lágyítja őket a kovász. Lassan körbeölel. Fojt a múlt. Nehéz már. Kéz és láb. Mozdulna. Utat nem talál. Dagály.

„- Félek, amikor így nézed a tengert.
- Itt búvárkodtam.
- Szeretnék megbeszélni valamit.
- Ne itt!
- OK.
Majd két egymást követtő csobbanás.
- Itt megfelel?
- Meg.
- Akkor beszéljünk az én világomról...”

Beszéljünk! Szél fodrozza a vizet. Kint is, bent is. Ne hidd! Nem sírok, csak a pára. Arcomon csapódik le, ahogy keményedik a máz. Közben a film pereg. Kínos. Férfi és nő. Összetartoztak. Most ülnek egymás mellett némán. Sikoltanám, szeretlek! Magába fojtott a csend. Már nem mozdul. Nagy kékség. Valahol. Fáj.

Nem mondanám

Tudja, mit tennék most legszívesebben? Visszaforgatnám az időt. Végteleníteném azokat a perceket, mikor megfogta a két kezem. Hallgatnám, majd beszélnék, és nem az ellenkezőjéről annak, mint amit érzek. Nem mondanám, hogy nem szabad. Nem mondanám, hogy Prométheuszként vissza kell lopni a tüzet. Nem mondanám, hogy az üveg tiszta. Fókuszáljon! Nagyítsa fel az apró jeleket! Nem mondanám! Csak hallgatnék, és elmerülnék két szemében. Nem mondanám, hogy indulni kell. Vissza. Egyszerűen kivenném az órából az elemet, és eljátszanám Istent. Kedvem szerint pörgetném a mutatókat. Értelmetlenné válna Tér és Idő. Felesleges lenne már a szó. Borostyánná kövesedett pillanat.

Magány

Még néhány nap, és újra elérhetem, ha akarom. Tudja, hiába mondtam én bármit is, akarom, hogy a közelemben legyen. Hiányzik, és ezen nincs mit szépítenem. Ma belegondoltam, mi történne, ha túl jól sikerült lebeszélnem magát a további kapcsolattartásról. Hogy viselném, ha maga helyett esetlek csak a csend érkezne meg? Képes lennék-e nyugton ülni, és szép komótosan elfogyasztani, amit kifőztem? És ha hív? Hogy tudok távol maradni majd, ha hív? Lehet-e normális mederbe terelgetve folytatni azt, ami a mi helyzetünkben nem normális? Létezhet-e olyan vonzódás, amelyben nem kellenek határok? Őrlődöm. Nem akarok a sorompó túlsó oldaláról integetni magának! Dönteni akarom a falakat, bármilyen ügyesen is emeltük fel elvekből és konvenciókból azokat. Titkon remélem, hogy az egymásra hányt téglákat nem habarcsozta be senki sem utánunk. Számolom a nappalokat és az éjszakákat, mint kislány koromban. Várom, hogy visszatérjen. Szeretném, ha maga is gondolna rám. Szeretném, ha maga is számolná, mennyit kell még aludnia. Szeretném, ha maga is látná a szemem. Szeretném.

Félek

Még három éjszaka, három hosszú nappal, és megérkezik. Vajon mi jár majd a fejében? Vacilál-e azon, mit is tegyen? Úgy félek. Félek attól, hogy komolyan vette elutasításom, hogy legalább magának győzött a józan esze, hogy az elfojtást választotta épp úgy, mint akkor, évtizedekkel ezelőtt. Félek. Félek attól, hogy maga sem törődik észérvekkel, hogy körülöttem járnak a gondolatai, hogy ír, és én is azonnal írok, hogy hív, és én nevetek és sírok, és ha majd azt mondja újra, induljak, én gondolkodás nélkül megyek, hisz maga vár.

Vajon, ott, a malomnál, tudta-e, érezte-e, hogy amit mondok, amit teszek, mindannak az ellenkezőjét mondanám, tenném? Mert az nem lehet, hogy többet ne lássam. Az nem lehet, hogy ne üljek többet magát átölve, hogy ne hajtsam vállára a fejem, hogy ne együtt dőljünk jobbra, majd balra, hogy ne egyszerre lássuk meg lent a völgyben a tavakat, hogy ne zümmögjön újra fejemben ugyanaz a dal, hogy ne lépkedjek ritmusára ismét maga mellett, hogy ne lógassuk lábunkat a mólóról a vízbe, és hallgassuk a megnyugvást hozó csendet, hogy ne ugorjunk egyszerre fejest, és ne tudjuk meg, milyen titkokat rejt mások elől a nagy kékség. Az nem lehet!

Pygmalion

Könnyen döntöttem el a három lépés hátrálást a megfelelő távolságból való szemlélődéshez, azzal viszont nem számoltam, hogy felbucskáznom önmagamban, és szivárványosra színezem a hátsóm. A mikroszkópos vizsgálódásból sem lett más, csak nyafogás. Lubickolok forrósodó pocsolyámban. Ki nem jönnék! Jólesik nyakig dagonyáznom. Szembenézősdi helyett iszapolás. Hogy keserű, hogy vakká, süketté tesz? Mit számít! Bemagyarázom magamnak, gyógyiszap. Ez kell nekem! És ma feltámadt a szél. Megremegtette délibábom. Illúzió? Néhány óra még, és megérkezik. Mégis egész nap T. egyik mondatán morfondírozok. - Vedd már észre, hogy Te a szerelembe vagy beleszerelmesedve! - T. a barátom, illetve nem is tudom, barátság-e a legtalálóbb kifejezése kapcsolatunknak. Eddig még nem sikerült egyetlen szóba összezsúfolni mindazt az érzelmi, értelmi láncolatot, amit szemről szemre bújtattunk egymásba. Talán csak Pygmalion-effektus. T.-nek jó a belső látása, ügyesen és okosan bontott ki a kőtömbből, én pedig alkalmazkodtam elvárásaihoz, majd lassan eljutottam arra a pontra, amikortól már törvényszerűen következett be az elszakadás. Lázadtam és önállósodtam. Az utóbbi időben már többnyire harcban állunk, szócsatáink amolyan intellektuális-szeretkezések. Életterünk tükörterem. Én nem élvezem. Az elmúlt két hétben mégis többször besétáltam, hátha megtalálom a rózsaszín köd alatt rejtőző valóságom. Szerelmes a szerelembe! Ennyire egyszerű lenne? Akkor miért a maga két szemét látom?

Zsupsz

Mint a babát, megfogod, feldobod, elkapod. Apró sikoly zuhanáskor, majd kacagás, mikor újra szorít a két erős férfi tenyér. Megfogod, feldobod, elkapod. Már nem félek, de nevetni sincs tovább erőm. Túl sokat voltam fent is, lent is. Szédülök. Újabb válfaja a lebegésnek. Rezignált-lebegés, vagy inkább retardált-lebegés? Zsupsz! Bárgyúvá kövesül mosolyom. Kinek szól? Neked? Nekem? Furcsa. Most nem is magáztalak.

Varázs

Emlékszik? Akkoriban még tegeződtünk, mikor szóba került köztünk a karácsonyfa-effektus. Arról beszéltem, mennyire hajlamosak vagyunk felcicomázni azt, akit szeretünk. Idealizáljuk és álomképpé formáljuk. A nagy rózsaszínben fel sem tűnik mindez. Maga kapásból tiltakozott. Úgy fogalmazott, a karácsonyfát önkényesen aggatják tele kényük-kedvük szerint az emberek. Ettől persze szép lesz a fa, annak, aki díszítette, biztosan. Maga szerint a szeretett nő más. Olyan fa, ami nem feltűnően virágzik, de illatával azt vonzza oda, aki őt keresi. Felkutatja, felfedezi és örül neki, nagyon. Ahogy széthajtja az ágait, mindenhol édes titkot talál. Erről nekem azonnal a Dóm téri hársfák jutottak eszembe. Az illatuk. Szeretem a hársot. Kemény, erős fa, virágzáskor mégis ellágyul, elvarázsol, szemem a szépségével, illata pedig betölti az egész lelkem. Nem figyelte még? Hársvirágzáskor minden megváltozik, más lesz, mosolygós.

Ugyanezt a varázst érzem, ha vízpartra csüccsenhetek. Itt, a városban, még egy szökőkút is megteszi, de az igazi léleksimogatás a természetes víz. Legyen az tó, vagy patak, vagy maga a tenger. Tavaly májusban Törökmezőn jártam, Zebegénytől néhány kilométerre, ahol a hegyek egymásba hajlanak. Ölükben csordogál egy kis patak. Akkor, és ott nem is fájt a magány. Belefeledkeztem a csendbe, a vízcsobogásba, az illatokba, a látványba. Ültem a hídon, lóbáltam a lábam, és csak néztem a vizet, a kavicsokat. Emlékszem, volt a meder szélén egy nagy, lapos, fehér kő. Megváltoztatta a víz folyásirányát, bár csak rövid időre, de eltérítette. Legyőzte a kicsi a nagyot. Élessen emlékszem. Ennek a kőnek a példája adott bátorságot ahhoz, hogy néhány nappal később kimondjam, vége.