"És ha megakasztod egyszer vérem áradását a holdba' eléneklem
majd legszebb bölcsődalom. Csak tudjam, hogy zeng benned a hívás,
és elindultál már valahol a messzeségben. S amikor majd ideérsz,
újra kinyílnak a hegyen a rózsák..."
Papp Laura: Hívás
Álmában rohant. Megint eltévedt.
- Állj meg! - Tudta, hogy anyja egyetért.
- Ott van. - nyújtotta vékony két kezét,
Aztán kopogtak, és ő ránézett.
Zokogott. A Hold lassan felébredt.
Vállára dobta sötét köpenyét,
Szél kísérte el vetélt énekét.
Méhében már a gyötrő tűz égett.
És rózsákat lépett egy lány,
Ahogy utat tört a hóban.
Kapaszkodott a hegyre fel.
Átöleli az öreg fát,
Csendjébe súg: - Jól van ez így!
A tavasz már bimbóra lel.
