Nő a lámpák mögül 8.
Viaskodó
Az elfogadásról. Igen. Elfogadni is tanulni kell. Minap a kávéházban J-vel is beszélgettünk erről. Fura egy állapot, amikor a jóval szemben is felvértezem magam. Nem engedem, hogy hozzám érjen. Miért? Büntetés. Önsanyargatás. Mazohista lennék? Nem hinném. Az viszont tény, hogy először önmagam kéne elfogadnom, megbocsátani a nőnek, aki már nem tudott szeretni. Sokat gondolkodom azon, milyen mélyre kéne ásnom? Talán gyermekkoromból ered a bűntudat? Anyámmal szemben érzem, mióta tudom, hogy Tibor miattam nem születhetett meg. Mindig vágyakoztam testvérre. Most is ott feszül mellkasom körül az abroncs. Újra ülök a konyhában, és hallgatom anyám. Sosemvolt öcsém két évvel lett volna fiatalabb nálam, de döntöttek, nem vállalhatják, mert akkor nekem kevesebb jutna. Beteg voltam. Erejük felett igyekeztek mindent megtenni értem. Pestre hordtak orvoshoz. Sokba kerültem. Nem tudhatták előre, mit hoz a jövő, meddig vándoroltatják kényszerből fizetésüket a MÁV-hoz, illetve az orvosok, nővérek zsebébe. Kemény évek voltak, a hatvanasok eleje. Mire óvodássá nőttem, túl voltunk a nehezén. Azt már nem mertem megkérdezni, később miért nem lett testvérem. Ez a beszélgetés és a nyomában született lelkiismeret-furdalás belém égett. Egykeségem önzővé tett? Válásom után mindenesetre ezt hitettem el magammal, ezzel magyaráztam azt, hogy képtelen vagyok visszatérni exem ágyába, életébe, pedig ő azért, hogy megtartson, felhagyott az italozással. Ostoroztam magam, hogy lehetek képes félresöpörni közel harminc évet. Láttam küzdelmét. Harcolt önmagával, értem. Én pedig csak néztem, és nem mozdult bennem már semmi. Aznap, mikor kimondták a válást, felszabadultnak, függetlennek éreztem magam. Megkönnyebbültem. Tudatosult, hogy már nem uralkodhat rajtam, nem alázhat meg, nem kell eltűrnöm, nem vagyok a része, tulajdona. Néztem őt, és sírtam. Abban a pillanatban boldog voltam, és független nőként hoztam meg a döntést, próbáljuk meg újra együtt, talán az új szereposztás áthangolja a darabot is. Nem így történt. A papír léte, vagy nem léte nem varázspálca. Sajnáltam őt, sajnáltam magam, de sajnálatból nem lehet felvállalni a mártírságot a másikért, feladni újra mindent, ami közben már fontossá vált, többek között az írást. Azóta élünk egymás mellett, egy házba összezárva, mint a testvérek. Részemről legalábbis ez az érzés maradt, no és a lelkiismeret-furdalás. Számára én változatlanul mást, többet jelentek, és időközben arra is rá kellett ébredjek, nem csak azért ragaszkodik hozzám, mert elvették a játékát. Tudnillik, ezt a remek kis teóriát állítottam fel magamban annakidején, és edzettem jó erős páncéllá. Igen. Talán pont ezért büntetem magam. Milyen nő az ilyen? Szeretik, és mégis lapátra söpör közel harminc évet. Épp itt az ideje, hogy helyre tegyem a Madonnát. Szolgálata lejárt. Elvégezte dolgát. A nőnek nem kell önmagát feladnia. Joga van élni, saját életét, önmagáért. Igen. Ha elmúlik a bűntudat, akkor nyílik meg a lélek a befogadásra. El kell engednem Madonnát! Ideje van.
Körbekerítő
Cirkuszi manézsba zártak. Ostort pattogtatva hajtanak. Nem állhatnak meg a lovak! Monoton száguldás. Másodperceket szülnek koppanva fűrészporba paták. Néha félrecsúsznak az ellenzők. Olyankor önmagamba szédülök. Körben a székeken egymásba mosódnak emlékeim. Fásultan bókolok, és ösztönből vágtatok tovább. Elképzelem, hogy egyszer majd elhúzzák a tust, a porondon kívül széna vár. Talán...
Nőncsodálkozó
Péter és Pál. Ma végre megértettem. Fura, hogy harminc év kellett ehhez az élményhez, pedig már kamaszlányként ott kuksoltam a balatoni nyaraló nappalijának sarkában éjszakákon át, mikor Bratyesz csoporttársai karéjában a relativitás elméletről vitázott néhány üveg Pannónia vermuttól felhevülten. Aztán a Randi presszó, és újabb adag vermutok a szorgalmi időszakban. Később megszereztem a Gyorsuló idő sorozatban megjelent könyvecskét, és próbáltam átrágni magam az elméletet alátámasztó egyenletrendszeren. Pedig milyen egyszerű az egész. Egy aprócska elszámolás, és máris összezsugorítható három hónap röpke pillanattá. De a bizonyításba csúszott hiba megváltoztatja a nézőpontot is. No, és a távolság! Annak is nagy szerepe van a tételben. A tömegvonzás és taszítás, a gravitáció okozta térgörbületek hatására egyszerűen fejbekólint a piros alma, és kiderül, Hófehérkének nem is a torkán akadt a tudásgyümölcse, simán csak az erős ütéstől történt, hogy részleges amnéziájában Csípkerózsikának képzelte magát, így eshetett meg, hogy orsón szúrták, és csókkal ébresztették, holott a valóságban az egyik törpe megbotlott, és majdnem leejtette az üvegkoporsó. A hibát korrigálandó Kuka azonnal megszólalt:
- Na, b...d meg! Nézz már a lábod elé, mert ha most kiböfennti ez a lány a falatot, hercegi csók nélkül még a nyakunkon marad!
Konkluzió: Teljesen mindegy, miről szól a mese, lényeg, hogy legyen benne egy szép nő, és csókkal, ásóval, kapával no meg nagyharanggal végződjön. A többi meg mind relatív. Nőncsodálkozó.
Álomtáncoltató
Menekültem. Egyre esztelenebb táncba kezdtem lámpaként villódzó kételyeim körül. Menekültem. Naivan úgy hittem, nem ránthat vissza már az ismeretlen, ha elég erős bennem a szándék, legyőzhetem a spirált is, ahogy távolabb kerülök a magtól, és ezen a pályán nő az esélye annak, hogy végezetül elérjem a pontot, ahol önmagát oltja ki a vonzódás. Akkor majd súlytalanná válik test és lélek. Nem félek. Bennem született meg a forgás. Sírt és kacagott az egyidőben kint és bent száguldás, de valami, fogalmakon túli, visszaránt. Az idő. A most. A pillanat. Rossz volt a tájolás. Nem találtam meg az utat. Zuhanok. Talpam újra érzi, kemény. Csak rúgni kell nagyot, és én ismét menekülök, gyorsuló táncba kezdek kételyeim spirálövén.
Gyomorszorongató
Napsütés, madárdal, kutyaugatás. Erőszakoskodó telefon, lelkiismeret-furdalás, majd az első kávé, hidegzuhany, elfogyott a tej, éhgyomorra utálom tejszínhabosan, néhány vers, pár felszínes levél, közben gyomromba rándul a gitár dala, és feledésbe táncol - lehet, nem is volt - éjszakai álmom, valahogy így köszönt rám ma rideg valóságom.
|
|