Nemrég, egy írásban szerzője girnyókoknak nevezte el bizonyos érzelmeit. Ki is színezte őket. Meghökkentett, de már értem. Girnyókák-félék velem is élnek szimbiózisban. Én nem adtam nekik nevet. Ha nincs nevük, nem is léteznek. Ha nem léteznek, mégis megtestesülnek, nagyon gyorsan szerte is foszlanak. Ez a zöld girnyókáknál jó dolog, a pirosakért kár. Most döbbentem rá, miért vesztem el annyira hamar őket. Valóban azt akarom, hogy hosszú életűek legyenek? Szerintem nem. A „nem adok nevet neked”- játék addig normális, amíg az emberlánya a fájdalmat igyekszik kizárni életéből, de ha a boldogság-pillanatokért is bünteti magát, már ingoványos területre tévedt, önsanyargatás. Mazohistává váltam. Félek a kötöttségektől, félek a szeretettől, félek a szerelemtől. Félek, ugyanakkor minden idegszálamban ott rezdül a vágy, adhassak, én mégis igyekszem elfojtani az érzést. Hogy is van ez? A százhatvanezer állandóra bejelentett városlakó közül nap, mint nap körülöttem rohan minimum ötvenezer olyan hímnemű egyed, aki potenciális partnerként szóba jöhetne. Ha szűkítem a kört, minimum ötezer szempárral villanhatnék össze elviekben, és pattanhatna az a bizonyos szikra. Erre én? Védőburkot növesztettem, egy láthatatlan külső páncélt, önmagam és Ámor ellen. Teljes biztonság. Felröppenhet vállamról a kis szárnyas, kedve szerint lövöldözhet, amikor nyílhegyre érdemes egyedet talál, és én tudom, úgyis hiába teszi, mert amikor kifelé átpréselődik résnyire nyitott kapumon, automatám zár, vissza már sem ő, sem vesszeje nem talál. Míg el nem múlik a veszély, acéllá edzem burkomat, nincs hézag, nincs hajszálrepedés. Tökéletesre fejlesztett mechanizmus. Időközben rájöttem, ez sem több, mint önáltatás, hisz valami apró hiba csúszik a programba, amint olyan férfihoz vonzódom, aki legalább kétszáz kilométerre él tőlem. Többedszerre fordítom önként és dalolva csupasz mellkasom kis szárnyasom felé, most lőj cimbora! Őt szabad szeretnem, ő nem jelent veszélyt szuverenitásomra! Jön, lát, győz, megy, néha bumerángként visszatér, majd ismét elhajítható, így amikor nincs velem,kedvére marcangolhat a vágy. Ez az ideális kapcsolat, fájhat! Normális? Nem. Mint a galacsinhajtó bogár. Görgetem egyre nagyobb gombóccá a hiányt. Anakronisztikus ellentét. Nagyon szeretném, ha mindig itt lennél!

újra szerelmes

Ébredj! Hasadra süt a nap. – hányszor keltegetett így nagyanyám! És most? Nyári reggeleken valóban hasamra süt a nap, ha nem ugrom ki ágyamból elég korán. Pár perce is arra ébredtem, táncolnak arcomon a függöny résein átszökött sugarak. Mielőtt kávéznék, első gondolatom maga. Jó, hogy ilyen korán kelő. Tudom, levele már vár. Mesél, és én is mesélek. Így indul minden egyes hétköznapunk. Ma az őzikeszemű kisfiúról írok. Ő is nyúlánk volt, és kreol bőrű, mégis teljesen más, mint Misi. Az iskolában soha nem jött közelembe, csak nézett. Szünetekben falkázott barátaival. A srácok rihegtek-röhötek, lökdösődtek, de ő megállt egy-egy pillanatra, és csak nézett. A nyári táborozás hozta meg kapcsolatunkban a változást. Már nem emlékszem, hogy is történt, amikor először megérintett, és arra sem, az esti sóder-partikon melyikünk kezdte az egymást választást. Talán én? Talán ő? Lényegtelen ennyi év után, de ha visszagondolok, újra élem azokat a puszikákat, finomak, puhák, és gyomrot melengető belső simogatás kísérte őket. Aztán az egyik este, talán a tábortűz éjszakáján, valamelyik barátja odajött hozzám, menjek vele az ebédlő mögé, mert maga ott vár. Gombóc nőtt a torkomban, félelem keveredett várakozással és örömmel. Végre máskor is látni akart, nem csak a játék során. Maga is megőrízte azt a percet? Állt velem szemben, majd megfogta a kezem. A srácok a sarok mögött röhögtek. Nem érdekelt. Közelről nézhettem őzikeszemébe. Megőríztem fényét. Gondoljon csak bele! Én 9 éves sem voltam még, maga alig több, mint 11. Közel 40 éve dédelgetem azt a kisfiút, akkori önmagát. Azon a nyáron kezdődött, és én, amíg el nem került középiskolába, kitartóan szerelmes voltam magába. Folyosókon rohangásztam, amerre épp órájuk volt, barátai pedig minden alkalommal teli torokból üvöltötték, a-a-a-a-a-a-alapítványi tag. Dühös voltam. Olyan hülyék…

zubogós

Nem értem magam. Mintha megnyitottak volna bennem egy csapot. Írok és írok, ontom a sorokat Egyszerűen nem érdekel, közhelyesek gondolataim, vagy sem. Dől belőlem a líra. Ijesztő, közel egy évnyi némaság után, az a vehemencia, ahogy előtüremkedik valahonnan az eddig elfojtott, új hang. Játék. A tavasz teszi csupán? Túlcsordultam, azt hiszem. Megadtam magam. Engedem, hogy magával ragadjon az ár. Tudom, hogy fizetnem kell, valamikor, de most nem számít. Ha lázadok, egyszerűen nem írom le, juszt se, ami bennem megszületett. Minek? Inkább bejárom a kertet, néha fennhangon útjára engedem a következő előbuggyanó "szöveget". Most így jó. Leülök a számítógép elé. Bekukkantok néhány oldalra, mielőtt ismét írni kezdek. Nemrég a dokk versolvastatójában ragadott magával az idő. Somlyó Zoltán: Hajnali imádság. Csudaszép. Mi kell még? Tavasz van. Virágok, illatok, napmeleg, madárdal. A kerti tónál fürdőznek a rigók. Békanász. Orgia. Vágy. Igen. Csókok. Igen. Szerelem. Szeretnélek...
És újra a dokk, ismét a versolvastató. Vers, zene, felvillanó képek násza. Belém fájdul a hiány, amikor elharapja a dallamot a csend...

másféle lebegős

Nem tudom megmagyarázni, miért is érzem magam ma annyira furcsán. Valami olyasféle lehet tán, mint a tenger vihar előtt, partközelben. Bár a nyílt víz felől, fenéktájon, már a sziklákat ostromolja a feszültség, a felszín sima, vagy csak épphogy fodrozódó. Látszat szerint békés. Aztán lassan vibrálni kezd minden élőben és holtban a közelítő vész. Az embert is betölti a megváltozott rezgés, és mégis lebeg tovább...