Nő a lámpák mögül 14.
Hontalanul
Szívesen olvasom L. munkáit. Pénteki jegyzete felkavart. Éreztem a sorok közt megbúvó dühöt. Kényszeresen lereagáltam. Tegnap este kaptam meg válaszát: "Átérzed dühömet? Ne haragudj, de fogalmad sincs arról, hogy mit jelent leélni 27 évet úgy, hogy hazátlannak neveznek, aztán leélni ugyanúgy 9 évet Magyarországon hogy románnak titulálnak magyarságom dacára." Igaza van, fogalmam sincs róla… Vagy mégis?
A horvát-szerb „konfliktust”, bár itthonról, de érzelmileg érintettként, és az átlagnál kicsit több információval éltem meg. A háború kitörése előtt 1 évvel, a horvátok elszakadási
népszavazásán Eszékre bevonultak a tankok. Erről nálunk senki nem beszélt. Mi, itt délen, egyrészt a kinti TV híradóiból, illetve a rádióból követtük az eseményeket, illetve én közvetlen forrásból is tájékozódtam. Dárdai barátunk a népszavazás előtti napokban áthozta hozzánk feleségét és két fiát, mert Őt behívták a miliciába. Bő 2 hét alatt normalizálódott annyira a helyzet, hogy jött a családért. A következő 1 "béke év"-ben többször jártak nálunk, egyre jobban féltek, és egyre több borzalmas történetet meséltek, mintegy előrevetítve a később történteket. Amikor rendszeressé váltak a lövöldözések, és már Pécsett is hallottuk az ágyúzást, telefonáltam, csomagolják össze a két fiút és ruhatárukat. 7 hónapig 4 gyerekes anya lettem. Saját gyerekeim mellett egy 6 éves és egy 14 éves fiút neveltem. Ezek a gyerekek életveszélyben voltak saját hazájukban, mert nem tartoztak sehova. Már a nagyszülők is vegyes házasságot kötöttek. Nem igazán tudom, mi is történhetett családon belül, de 1 hónappal később hivatalos meghatalmazást kaptam a szülőktől, amiben átruházták rám a srácok felügyeleti jogát, és írásba foglaltuk, nem adhatom át a fiúkat egyik nagyszülőnek sem. Jelentkeznem kellett az idegenrendészetnél, a srácok menekült státuszba kerültek, de nálunk maradhattak, nem kellett a „menekült-iskolába” járniuk, intézhettük beiskolázásukat. Mivel kiskorúakat fogadtunk be, mindenhol nekem kellett helyettük eljárni. Soha nem felejtem el első találkozásunkat a Hivatallal. Nem is volt addig semmi gond, amíg az ügyintézőkkel tárgyaltam. Kivártam sorom, lebélyegezték a könyvecskéket, és egy hónapra letudtuk a dolgot. Egyik alkalommal más is volt az irodában, nem csak a jól ismert dolgozók. Pontosan nem emlékszem már azokra a kérdésekre, amelyeket az úr feltett, csak az érzésre, ahogy araszolt gyomromból egyre feljebb a kiszolgáltatottság, a félelem és a düh folyton változó összetételű elegye. Amikor a gyerekek etnikai hovatartozását kezdte feszegetni az úr, és egy nyilatkozatot dugdosott az orrom alá, már a szédülés kerülgetett. Megkapaszkodtam az asztalban, és kimondtam, nem. Nem vagyok hajlandó én eldönteni, származásuk szrint melyik etnikai csoportba sorolja be a fiúkat. Vitatkoztunk. Zsibbadt az egész testem, de képtelen voltam engedni egyre erőszakosabb követelésének. Milyen jogon határozhattam volna én meg, hogy Gorán és Igor horvát, szerb, vagy magyar nemzetiségű? Hogy tehettem volna ez meg, ráadásul írásban, egy számomra idegen ország képviselőjének, aki akkor már azt firtatta, melyik nagyszülő milyen származású volt. Nem tettem meg. Hosszú ideig álltam asztala előtt. Amikor végre szabadultam, rohantam egy eldugott helyre bőgni…Később is kerültem még hasonló helyzetbe, de azt hiszem az ember megedződik. Megtanulja újra büszkén felemelni a fejét, akkor is, ha belül mást érez.
|
|