/Verő László emlékére/

Magunkat siratva

téged gyászolunk,

elárvult, tétova,

megrettent a nyáj,

ne vigasztalj, hogy:

lám, ez volt megírva!

Még friss a döbbenet,

még rettentően fáj.

Tornyod őrtüzénél

állunk összebújva,

de már kél az erőnk,

hogy legyőzzük hiányod,

pihenj csak nyugodtan:

nem alszik ki a tűz.

Vállt a vállhoz vetve

őrizzük a lángot.

(Mezei Katalin)