feleségemnek
hajnalodik,
még bennem vágtatnak az éj paripái,
a múlt időkre gondolok,
az én és te idejére, erre a soha nem felejthető időre,
amikor süketnéma jelekkel vallottam neked szerelmet a vonaton,
hogy meg ne hallják, a párás üvegre szerelmes szíveket rajzoltam,
bohóckodtam, hogy vidám legyél, majd később csókolóztunk,
a hosszú éjszakai séta amikor először fogtam a kezed s hazakísértelek,
akkor még szó sem volt a szerelemről,
csak beszéltünk, beszéltünk a fákról, csillagokról és füvekről,
az élet nagy dolgairól, majd jóval később egybeolvadtunk,
egyesült a lélek, összefonódott eggyé, mindörökre,
aztán egy karácsonyelőtti a nagy vásárlásban szomjasak lettünk,
a presszóban sört ittunk, majd szinte a semmiből kérdeztem,
hozzám jössz, mire te, igen, suttogtad s ezt örökre megbeszéltük,
jóval később mennyit nevettünk ezen,
és jönnek a boldog évek, a szerelem,
az örök szerelem ideje, a folyamatosan bennünk élő,
az el nem alvó vágy, ahogy a szemünk csillog minden pillanatban,
ahogy benne vagyunk minden mozdulatunkban,
hisz nem teszünk mást csak ami elrendeltetett...
virrad, gondterhelt homlokunk kisimul,
ébredünk, néha megbotlik a test,
mert az élet pillanatai néha térdrekényszerítenek,
de felállunk, újabb jövőt tervezünk,
a sokadikat, hisz minden nap, minden mozdulat szélcsend,
tengereket járunk, szabadon szárnyalót...
a nap arcunkra húzza redőnyeit,
készülődünk, ki nem mondott szavak a torokban,
újabb nap, üres papírlapok az asztalon,
a sokadik kávé már kihűlt, a gyomor beremeg, túlpörög,
arcodra nézek, ahogy ebben a fényben nézlek, szép vagy,
mint minden ébredéskor, arcodon a nyugalom,
s ha festő lennék ilyenkor megfestenélek a mindenségnek...
|
|
|
|
|
