Élt egyszer valahol, a kék Adria partján egy kisfiú. Sok gondja volt a Papával, a Mamával, az iskolával. Olivér néha úgy érezte, az élet elviselhetetlen. Ilyenkor szomorúan gubbasztott valahol, ahol senki sem látta s azon törte a fejét, mi tévő legyen? Világgá menjen, vagy sem? Úgy érezte, nagyon nehéz gyermekkora van. Senki sem érti meg. A tanító néni folyton molesztálja, hogy tanuljon többet. Papa szerint is rém lusta. A Mama biztos szereti, bár sokszor Ő is rémes. Olyan elvárásai vannak, hogy ne késsen el a suliból meg, hogy rendesen egyen. Nem érti, hogy a fagylalton kívül semmit nem bír a gyomra ebben a hőségben.
Vézna fiúcska volt. A nadrág ülepe csak akkor találkozott a fenekével, ha leült a székre. Az pedig ritkán fordult elő. Egy este furcsa dolog történt. Még a többiek, vidáman futkároztak a tengerparton, Olivér, állát alátámasztva, hason feküdt egy sziklán és unottan bámult a semmibe. A telihold fényében a strandolók még mindig a vízben hangoskodtak. A nagy hőség miatt gyakori lett az éjszakai fürdőzés. Olivér gyakran heverészett így, miközben fejében nyüzsögtek a gondolatok. Egyszer csak valami elsuhant mellette. Ijedten rezzent össze. Olyan volt, mint egy árnyék, vagy mint egy illat. Jelen volt, körüllebegte s tovatűnt. Megborzongott, csenevész teste beleremegett. Mi volt ez? Langyos fuvallatot érzett. Egy suttogó hang szólította meg.
-Olivér, gyere velem. Tudok egy jó helyet. Képzeld, ott fagyiból vannak a hegyek.
-Hé te, ki vagy?
-Az, mindegy. Mondhatnám azt is, hogy barát.
-Nekem nincs barátom.
-Akkor épp jókor érkeztem. Na gyere, mire vársz? Jó buli lesz. Meglátod.
-Nem megyek. Nem ismerlek. Nem is látlak. Azt sem tudom, igazából vagy-e? Vagy csak képzelődöm?
-Hát persze, hogy vagyok. Nem hallod, hogy szólok hozzád?
-Hallom, de miért nem látlak?
-Jaj, ne légy buta. Amikor a szél süvít, őt sem látod de a hangját hallod. Igaz?
-Igaz.
-Na ugye. Ne aggodalmaskodj. Legyünk barátok. Meglátod mennyivel vidámabb úgy az élet. Tudod, azt mondják, akinek van egy igaz barátja, van mindene.
-És miért pont velem akarsz barátkozni?
-Mert szeretlek.
-Mi okod van rá, hogy szeress engem? Nem tettem neked semmi jót. Akkor meg mivel érdemeltem ki?
-A szeretet nem olyan, amit ki lehet érdemelni. Az, vagy van, vagy nincs.
-De a Mama mindig azt mondja, ha nem eszek rendesen, nem szeret.
J-Csak ijesztget. De jóindulatból teszi. Aggódik miattad, mert olyan soványka vagy. Mert csak a fagyit nyalod.
-Te pedig fagyival csábítasz. Nem vagy te gonosz? A Mama azt mondta, idegenekkel ne menjek sehova. Bármit is ígérnek.
-A mamád jóra nevel, de tőlem nem kell félned.
-Nem hiszek neked. Bárki lehetsz.
-Rémes, hogy te milyen bizalmatlan és gyanakvó vagy.
-És ezek szerinted rossz tulajdonságok? A Papa azt mondta senkiben sem lehet megbízni manapság. A legtöbb ember a szemedbe mosolyog, a hátad mögött meg vicsorog.
J -Vicces egy ember a papád. Valahol igaza van. Sokfélék az emberek. Vannak jók és vannak rosszak. De egyet jegyezz meg. Az emberi tulajdonság sokféle. A jó és rossz mellett vannak olyanok, amelyek semlegesek, de jó vagy rossz irányba is fordíthatók.
-Ezt nem értem.
-Mert még kicsi vagy. Sokat kell még tanulnod az életben. Mondok egy példát, talán akkor megérted. Ismertem egy kisfiút, aki nem szerette a spenótot, és nem ette meg a májat és a céklát sem. Pedig ezekre szüksége van a szervezetnek, mert vasat tartalmaznak. Hiába kérlelte az anyukája. Ő megmakacsolta magát és azért sem ette meg. Végül orvoshoz vitték és injekciókat kapott, mert vas hiánya lett. Sápadt volt és fáradékony. A makacssága rossz irányba vitte. Mégsem mondanám, hogy a makacsság rossz tulajdonság.
-Miért? Hiszen rossz irányba vitte.
-A történetnek még nincs vége. Ez a kisfiú hegedülni tanult. Sokat gyakorolt és kezdetben bizony az idegeire ment a szomszédoknak. Csúfolták is eleget. Mondták neki, hogy inkább fizetnek, csak hagyja már abba. De Ő nem hagyta. Csak azért is, gyakorolt. Egy idő múlva csodálatos dallamokat tudott játszani rajta. Akkor már mindenki élvezte a játékát. A makacssága most jó irányba vitte. Megtanult hegedülni. Most már érted?
-Igen, azt hiszem, most már kezdem érteni. De ezt még soha senkitől nem hallottam. Te sokkal okosabb vagy, mint én. Mégis velem akarsz barátkozni?
-Nem vagyok okosabb csak több a megtapasztalásom. Ezért másképp látom a világot. Amióta megszülettél, figyellek és vigyázok rád. Csak Te nem tudsz róla. De most, hogy beszélgetünk, már tudod, hogy vagyok. A feladatom, hogy óvjalak és segítselek az életben. Szóval, olyan őrzőangyal vagyok.
-Aha, és másoknak is van őrzőangyaluk?
-Igen. Mindenkire vigyáz valaki. Csak nem mindenki tudja.
-És én miért tudhattam meg?
-Mert ezt ki lehet érdemelni, és Te kiérdemelted. Azzal, hogy becsületes, önzetlen, jóindulatú fiúcska vagy.
-Jaj, ilyen szépeket még senki sem mondott rám.
-Tudod, vannak, akik nem szavakkal fejezik ki a gondolataikat és az érzéseiket. Nem, azért mert nem így érzik csak, mert eszük be sem jut, hogy ezzel neked örömet okoznak és erősítik az önbizalmadat is.
-Mi az, az önbizalom?
-Az önbizalom az, az érzés, amikor hiszel saját erődben, ügyességedben. Hiszel benne, hogy te is érsz annyit, mint a többiek. Ha nem is futásban vagy a legjobb van valami más, amiben büszkélkedhetsz.
-De jó Téged hallgatni. Úgy örülök, hogy itt vagy.
-Én is örülök, hogy veled lehetek. Ugye, hogy együtt vidámabb az élet?
-Igen, sokkal. De miért nem láthatlak? Miért nem foghatom meg a kezed?
-Jaj, mindig az a sok miért. Majd meg fogod érteni ezt is egyszer. Most az a fontos, hogy bízzál bennem. És meglátod, a Papa meg a Mama sem fogja bánni, hogy barátkozunk.
-Jól van, meggyőztél. Mikor is indulunk arra a helyre, ahol fagyiból vannak a hegyek?
J- Csak megtaláltam a gyenge pontod. Ha rászántad magad egy kalandos utazásra, ahol jobban megismerheted önmagad, felőlem akár holnap is indulhatunk. Elvégre most úgyis szünidő van.
-Jó, benne vagyok.
-Akkor most jöhet egy nagy alvás és holnap frissen útra kelünk. Futás a szobádba, aludj jól és álmodj szépet.
Ezután, Olivér odafutott a szüleihez, akik még a teraszon ültek és beszélgettek.
-Mama, Papa, valamit el kell mondanom nektek. Ha tudnátok mi történt velem! Képzeljétek, van egy barátom. Nagyon okos és azt mondta, utazzunk együtt, sokat fogok tanulni, és Ő vigyáz rám. Ugye elmehetek vele? Kérlek benneteket.
-Lassabban Olivér. Ki az a barát? Eddig miért nem beszéltél róla?
-Azért Mama, mert most találkoztam vele először. De nagyon jó fej. És ne aggódj, nem idegen.
-Hogy hívják?
-Azt nem tudom. De amióta megszülettem, figyel és vigyáz rám. Azt mondta, ő az Őrzőangyalom és legyünk barátok. Te is meg a Papa is, örülni fogtok neki. Mama, ez igaz?
-Igen, igaz. Mindenkinek van egy angyala, aki vigyáz rá.
-Ő is pont ezt mondta. Akkor elmehetek vele?
-Ezt majd megbeszéljük a Papával. Most ideje lefeküdnöd aludni.
Olivér egy jó éjt puszival elköszönt szüleitől és máris a fürdőszobában termett. Gyors zuhanyozás és fogmosás után, vidáman szökdécselve beugrott az ágyába és a hátára hemperedett. Úgy érezte, szíve tájékán valami nagyon kellemes érzés bizsereg. Ez lehet a boldogság? Álmos szemével, a nyitott ablakon keresztül a végtelen sötétségbe nézett. Csillagok milliói fénylettek az égen. A part már elnéptelenedett. Nagy lett a csend. Csak a tenger hullámzása hallatszott a holdfényben. Nagyot ásított, szemei lecsukódtak és mély álomba zuhant.
Másnap, mamája cuppanós puszijára és szikrázó napsütésre ébredt. Első gondolata az utazás volt. Vajon elengedik-e? Fürkészve nézett édesanyja szemébe. És mi van, ha mégse? Így vívódott magában néhány pillanatig, de mire a kérdést föltette volna, édesanyja mosolyogva bólintott.
-Igen. Elmehetsz. Tanulságos kirándulás lesz számodra. Tudod, mindig azt mondtam a könyv a legjobb barát. De azért kellenek más barátok is. És mellette megtapasztalod, hogy az élet a legjobb tanítómester. Persze előbb megreggelizel. Addig sehova.
-Igen Mama, és tudd, hogy nagyon szeretlek.
-Én is szeretlek, de reggeli után még jobban foglak.
J-Hát, persze Mama.
És Olivér, mint a szélvész elviharzott reggelizni. Széles mosollyal az arcán falta a sajtos omlettet. Had örüljön a Mama, hogy ma jól eszik. Amikor befejezte a táplálkozás ceremóniáját, fogatmosott és izgatottan várta, mikor jön a barátja. Közben belenézett a kis, kék hátizsákba. Gondosan összehajtva, benne volt két váltás tiszta ruha, szappan, törölköző, fogkefe, fogkrém, uzsonna és persze egy kis zsebpénz. Nem vitás, hogy fagyira. Olivér hátára kapta és nagyokat ugrándozott. Mint akit kicseréltek. Valami kimondhatatlan izgalom uralta. Ugyanaz a Nap ragyogott felette, mint azelőtt mindig. Mégis mintha szebbnek látta volna a világot. Milyen csoda történt, nem értette. Egyszer csak a Papa hangjára lett figyelmes.
-Olivér, merre vagy? Keresnek!
-Jövök- s már ott is termett.
-Megérkezett a barátod. Lent vár a parton. Örülök, hogy van kivel kirándulnod. Megbeszéltük a Mamával, hogy két napra elmehetsz.
-Köszönöm, Papa.
-Rendesen viselkedj és vigyázz magadra.
-Igen, Papa.
-És fogadj szót a barátodnak.
-Igen, Mama.
Buksi fejére kapott egy-egy puszit és a szülői engedély birtokában, felszabadultan és boldogan futott a part felé.
A nap már magasan járt az égen. Sugaraival bearanyozott és átmelegített mindent. Olivér, hunyorgó szemekkel nézett a távolba. Kutató pillantásokkal kereste barátját. De, hogy talál rá? Hisz azt sem tudja, hogy néz ki. Futtában hirtelen megállt és egyhelyben topogott. A tenger kéksége a végtelen messziségben, egybeolvadt az ég kékjével. Ameddig szeme ellátott, a parton nem volt egy teremtett lélek sem. Tétován tekingetett, azután úgy döntött, leül és vár. Majdcsak történik valami. Sárga rövidnadrágot, piros pólót és kék vászonszandált viselt. Ilyen öltözékben messziről is könnyen észrevehető volt. Kis kék hátizsákját levette hátáról és maga mellé tette a homokba. Sokszor ült már így, egyedül a parton, ábrándos gondolataival, csodára várva. Véget nem érő nyugtalanság bujkált benne most is. Hol van a barátja? Papa azt mondta, itt vár rá a parton. És vajon hova fognak menni? Mit kell neki megtanulni? Ilyen és még számtalan más kérdés foglalkoztatta. Nem tudni, percek vagy órák múltak el, a várakozás ideje alatt. Olivér szája néha legörbült és már a sírás szorította torkát. Korábbi türelmetlenségét, csalódottság váltotta fel. Tekintete már nem volt kutató, inkább szomorú egykedvűséggel merült el a végtelen messziségben. Egyszer csak, fejét hirtelen oldaltra fordította. Mintha valami láthatatlan erő mozdította volna meg. Egy vállig érő, hullámos, barna hajú, férfialakot pillantott meg. Különös öltözéket viselt. A halványkék, kicsit ezüstösen csillogó, enyhén redőzött, hosszú ujjú köntös a bokájáig ért. Nehéz lett volna megállapítani, hogy lépkedett vagy inkább siklott feléje. De valami még inkább meglepte. A belőle sugárzó szeretet, úgy érintette meg, mint a Mama, simogató ölelése. Olivér a meglepetéstől, mozdulatlanul bámulta ezt a tüneményt. Mire a kábulatból felocsúdott, ismét egyedül találta magát. Már végképp nem értette, mi történik vele. Miféle látomás volt ez? Honnan jött és hová tűnt? Zavaros gondolatai között úgy hánykolódott, mint halászhajó a viharos vízen. Egyszer csak, a már ismerős hang szólt hozzá.
-Szia Olivér, régóta vársz rám?
-Szia, ki vagy és hol vagy?
-Hát a barátod, Gábriel, ki más lennék?
-Jaj de megijesztettél. Képzeld, az előbb láttam valakit a parton közeledni, de eltűnt. Szinte a semmiből bukkant elő, és úgy is tűnt el.
-Én voltam.
-Te?
-Igen, én. Tegnap azt kifogásoltad, hogy nem látsz. Hát most láthattál.
-De miért tűntél megint el?
-Mert általában nem vagyok látható. Csak azért mutattam meg magam, hogy ne kételkedj a létezésemben.
-De én mindig látni akarlak.
-Hahaha… kicsi Olivér, az akaratnak máshol van a helye.
-Jó, akkor csak szeretném, de nagyon, nagyon, nagyon.
-Olivér, ne tombolj. Vannak jelenségek, amik csak ritkán és akkor is csak rövid ideig láthatók. Például a szivárvány az égen. Ugye láttál már?
-Igen.
-És tetszett?
-Igen. És amikor eltűnt, azt is nagyon sajnáltam.
-És akkor kivel akartál alkudozni, hogy tovább lásd?
-Hát senkivel.
-Akkor most se tedd. Fogadd el a dolgokat a saját természetükkel. Próbáld megérteni, hogy a valóság, látható és megfogható részéhez hozzátartozik, a láthatatlan és megfoghatatlan is. És ez így természetes. Nézd csak ott, távolabb azt a fát. Látod?
-Igen.
-Most van neki árnyéka. Mert a nap úgy süt rá. Ha felhős idő lenne, akkor nem látnánk az árnyékát. De most látjuk. A fát meg tudod fogni?
-Igen.
-És az árnyékát?
-Azt nem.
-Hm, milyen érdekes. A fa a látható és megfogható valóság. Az árnyéka, a néha látható, néha pedig nem, de sosem megfogható valóság. Összetartoznak és ez így természetes. Én olyan vagyok, mint a szivárvány, a napsütés, a szél. Néha látsz, érzed, hogy veled vagyok, de meg nem foghatsz.
Olivér meredten ült a homokban. Furcsa érzések kavarogtak benne. Mindaz, amit hallott, nagyon új volt a számára. Először érezte úgy, hogy a gondolatai és az érzései külön úton járnak. Furcsállotta azt is, hogy a Mama ilyen könnyen elengedte ezzel a bizonyos Őrző Angyallal. Na és a Papa sem volt ellene. Máskor, sokkal többet kellett könyörögni, és volt, hogy mégsem engedték el, például szörfözni az osztálytársaival. Azt mondták, hogy az, veszélyes és, hogy Ő ahhoz még kicsi. Pedig a többieket elengedték a szüleik. De akkor ezzel hiába érvelt. Azt mondták mindketten, hogy azok felelőtlen szülők. És ők nem akarnak sírni azért, mert ŐT elvitte egy hullám. Ezzel az ügyet lezárták. Hiába könyörgött. Most meg, egyből belementek a dologba. Nyilván, jól ismerhetik ezt a fickót. De akkor miért nem meséltek róla soha?
-Kicsi Olivér, ne gyötörjenek már ezek a gondolatok. Azért nem meséltek rólam, mert rám bízták a dolgot. Tudták, hogy én pont akkor érkezem, amikor számodra annak eljön az ideje, hogy megismerj. És most jött el.
-Te belelátsz a gondolataimba?
-Igen.
-Akkor előtted nem lehetnek titkaim?
-Nem bizony. Hahaha… és ezt nagyon sajnálod?
-Hm… hát nem is tudom.
-Megállapodtunk, hogy barátok leszünk. Az igaz barátok őszinték. Ez csak természetes, hogy egymás előtt nincsenek titkaink.
-Lehet, hogy neked az, de nekem nem.
-Akkor, majd ezen túl hozzászoksz. Na… Olivér, lazíts már. Tudom, hogy nagy változást hoztam az életedbe és ez érthetetlen a számodra. De szép lassan, mindent meg fogsz érteni.
-Ez biztos?
-Igen, legyél nyugodt. És ha gondolod, akár indulhatunk is.
-Jó, de hova megyünk?
-Hát arra a helyre, ahol fagyiból vannak a hegyek. Hahaha…
-Most viccelsz? Nincs is olyan hely. Esetleg a mesében, de én abból már kinőttem.
-Ó te kis komolyzsák. Igen, vicceltem. Mert szeretem a vidámságot, és úgy tartom, hogy a nevetés az élet sója. És a sótlan élet olyan borzalmas, mint a sótlan kaja. Hahaha… gyere, induljunk. Szeretném, ha a naplementét már a hegy túloldaláról nézhetnénk.
És útra kelt a két jó barát. A szellemek szárnyán versenyezve a bárányfelhőkkel, a madarakkal, suhantak, szálltak a magasban. Egy uzsonnaszünettel megszakítva, átrepülték a délutánt. Olivér, törékeny szárnyaival fáradtan verdesett és egyre gyakrabban nyafogott, hogy fáradt. Gábriel megértően mosolygott, és kitartásra bíztatta. Amikor a hegy tetejére értek ismét pihenő következett. Egymás mellett ülve néztek a távolba.
-Jaj, Gábriel én nagyon kifáradtam. Nem tudok tovább repülni.
-Tudom. Kicsi vagy még de szívós. És amit nem tudsz, hogy többre vagy képes, mint amit feltételezel magadról. Így van ezzel mindenki. Úgyhogy egy kicsit pihenhetsz, és bizony tovább repülünk. Mert lent fogunk éjszakázni, a vízparton.
-Úgy érzem, mintha ólomból lennének a szárnyaim. Moccanni sem birok. Kérlek, aludjunk itt.
-Nem, azt nem lehet. A kitartás fontos dolog. Amikor a cél előtted, lebeg, nem adhatod föl. Megértem, hogy fáradt vagy. Most azért pihenünk, hogy erőt gyűjts a mai nap utolsó erőpróbájára. Megéri, meglátod.
És némi jóságos civódás után, ismét útra kelt a két barát. Fentről lefelé hömpölyögve, már sokkal könnyebben ment az utazás. A levegő áramlása, mint hűséges társ, magával ragadta és röpítette őket a cél felé. Olivér parányi teste ellazult, és szinte úszott az áttetsző kékségben. Mint a kormányos a csónakban, csak irányította a száguldást. Most élvezte csak, igazán az élményt. Időérzékét elveszítve, csodálkozva vette észre, amikor a tenger partján homokozó gyerekek között találta magát. Voltak vagy négyen-öten. Komoly munka folyt, várat építettek. A lármás nebulók észre sem vették őt, annyira belemerültek az alkotásba. Már a vár körüli árkot ásták lapáttal, kis kapával. Egy kislány, vödröcskéjével hordta bele a vizet. Amikor elkészültek, megelégedve nézték a remekművet.
A Nap bágyadtan hanyatlott a tenger tükrébe. Már alig voltak a parton. Ők is, már pakolták holmijukat és készültek hazafelé. A közelgő este, kellemes nyugalmával borult a tájra. Olivér minden porcikájával magába szívta, ezt a nyáresti hangulatot. Ásított és nyújtózkodott egyet. Nagyon jól esett neki.
A strand, mint egy óriási kifli, úgy terült el. Egyik felől a tenger, másik oldalról a fák és bokrok határolták. Túlsó végéből, keskeny gyalogút kanyargott a város felé. A másikban, a strandőr faháza álldogált. Úgy megbújt a csücsökben, mint egy láthatatlan őrszem. A bejárat két oldalán hatalmas leánderfa díszelgett. Rózsaszínű virágaival már messziről felhívta magára a figyelmet. Kellemes, vanília illatából nagyot szippantottak az arra járók. A faház, barna színével, szinte beleolvadt a mögötte lévő fák törzsébe. A strandőr kedves ember volt. Gábriel megbeszélte vele, hogy itt fognak éjszakázni. Az építmény hátsó fele, egy különbjáratú tároló. Ide rakta be a napernyőket és nyugágyakat. Az első fele, egy kellemes kis kuckóra hasonlított. Az ajtó a tengerre nézett, a kis ablak a hegyek felé. A helységben volt egy ágy, egy beépített szekrény és egy pici asztalka. A strand középső részén a fák tövében két kőépítmény, a WC állt. Tőle távolabb, mindkét irányba egy-egy zuhanyrózsa és csap. Olivér bement a kisházba, gyorsan megszabadult felesleges gönceitől és, futott a vízbe. A sós kékség egy pillanatra magába nyelte. Néhány karcsapás után, a víz tetejére feküdt, és élvezte a szelíd hullámok játékát. Kis idő elteltével Gábriel hangjára lett figyelmes.
- Olivér, nemrég még nagyon fáradt voltál. Gyere vacsorázni, és pihenj le, mielőtt még jártányi erőd is elfogyna.
-Mintha, csak a Mamát hallanám. Jó, jövök már.
És Olivér kiúszott a partra. Egyik zuhany alatt, lemosta magáról a sós vizet, megtörölközött és felvette a pizsamáját. Mire elkészült, Gábriel kitette a kis asztalt a ház elé, és mellé két, szétnyitható széket. Megvacsoráztak, és kényelmesen hátradőlve nézték az eget. A csillagok, mint apró, szentjánosbogarak, fénylettek fölöttük. Az éjszaka hangjai fölerősödtek. A távolabbi fákon a tücskök, olyan hangosan ciripeltek, mintha hangversenyre készültek volna. Valahol zene szólt, és énekeltek. Ők ketten, nem beszéltek. Csak a gondolataik szárnyaltak.
Olivér, most a Mamára gondolt. Mennyire igaz, hogy az élet a legjobb tanítómester. Gábriel bíztatása nélkül, még mindig a hegyek között ücsörögne. Kettőjük közül, kezdetben csak Ő hitte, hogy ezt az utat meg tudja tenni. Jóleső fáradtságot és boldog megelégedést érzett. Hát sikerült. Ez volt a mai nap tanulsága. A hit ereje megteremtette a valóságot. Kellett hozzá sok kitartás, de megérte. A békés elmélkedést Gábriel hangja törte meg.
-Olivér ideje lefeküdnöd.
-Igen, máris indulok.
És Olivér, nehezen de föltápászkodott. Hátizsákjából elővette fogkeféjét, kukacnyi fogkrémet nyomott rá és elment a csaphoz, fogat mosni. Amikor visszament a faházba, bebújt az ágyba. Az ismeretlen helyet, furcsa de nem érezte idegennek. Valami mélységes nyugalom és biztonságérzet vette körül. Kidugta a lábát a takaró alól, mert melege volt. Ekkor, valaki egy hűsítő puszit adott az arcára. Szemei lecsukódtak és magával ragadta a zuhanás. A zuhanás, mely álomba ringatta.
Másnap reggel, amikor felébredt, a nap sugarai betolakodtak az ablakon, és mintha ki akarnák toloncolni az ágyból, vidáman rárontottak. Olivér, álmos szemeivel kedvetlenül hunyorgott. Gábriel, gyengéden indulásra unszolta.
-Olivér, kelj fel, mutatok Neked egy igazi várat.
A kisfiú lassan, de felöltözött és útnak indultak. A két barát, kézen fogva, a kanyargós úton a városba ment. Rövid gyaloglás után, a házak mögött hatalmas kőfal ágaskodott. A bejáratán óriási fa kapu, befelé kitárva, mintha vendégeket várna. Olivér, csak ámult-bámult. Izgatottan szorította Gábriel kezét, és besétáltak a várba. A szürke kőfalak között, kanyarogva egyre feljebb jutottak, míg a vár legmagasabb fokára értek. A terasznak kialakított helyen, színes terítővel letakarva, asztalok álltak. Az asztaloknál, emberek ültek és reggeliztek. Ők is leültek, a terasz széléhez. A lentről felkapaszkodó szőlőlugas, árnyékos ernyője alatt a tengert csodálták. Az acélosan csillogó kékségben, a fehér vitorlások, csak apró pontoknak látszottak. Hamarosan jött egy pincér, és kérdezte, mit hozhat? Olivér omlettet kért és tejeskávét. Miután megreggeliztek, a szűk utcákban sétálva, amit sikátornak hívnak, egy kicsit nézelődtek. Egy piactérre értek, ahol sokféle halat árultak. Keresztülhaladva, fejkendős nénik, szőlőt, dinnyét és fügét kínáltak. Ahogy a parthoz közeledtek, egy hatalmas pálmafa alatt, fehér ládából, egy férfi, fagyit árult. Olivér is vett egyet. A pálcikás, csoki bevonatú finomságot nagy élvezettel nyalogatta. Hát ez az ÉLET, gondolta. Milyen szép is a szünidő!
Amikor visszaértek a faházhoz, a strandőr, már osztogatta a napernyőket és nyugágyakat. Egyre többen érkeztek. A gyerekek vidáman futkároztak, labdáztak, egyesek a víz szélén pancsoltak. Olivér is felvette a fürdőnadrágját, és Gábriellel úszni ment. A hűs hullámok hátán lebegve, néha a víz alá bukva, élvezte a strandolást. Amikor kijöttek a vízből, egy csoport gyereket láttak, akik már megint várat építettek. Olivérnek is kedve támadt hozzá, de nem volt mersze közéjük menni. Úgy gondolta, Ő egyedül fog hozzá. Gábriel, láthatatlan segítségével, a vizes homokot elkezdte csöpögtetni, mint a többiek. Ahogy az Ő vára is kezdett kinőni a homokból, a másik vár építői oda-oda néztek.
Mintha versenyezni szeretnének, kié lesz a szebb. Azután egy-két magányosan játszadozó gyerek, nekibátorodva odapártolt Olivérhez, és Ők is részt vettek az építkezésben. Kis idő múlva, a két vár már egyforma nagy volt, de az Övékén több volt a bástya. A másik vár építői, befejezték a munkát, és le-föl futkároztak, kergetőztek. Az egyik fiú, furcsa arckifejezéssel többször is odanézett. Amikor Olivér és társai, szintén elkészültek, büszkén nézegették a kis tornyokat. Az egyik gyerek anyukája, fánkot hozott és megdicsérte Őket, hogy milyen ügyesek. A futkározó fiúk, egyre közelebb hancúroztak. Egy labdát dobálva, azon igyekeztek, hogy a kiválasztott gyerek nehogy elkapja. A fiú, aki az egész játék szervezője volt, a labdával a vár felé futott, a többiek pedig utána. Átrohant az építményen és csak egy kupac, szétdúlt homok rakás maradt a nyomában. Olivér torka összeszorult és a szeméből könny csordult ki. Berohant a faházba, rávetette magát az ágyra és hangos zokogásban tört ki. A többiek is, szomorúan szétszéledtek. Amikor nagy hüppögések közepette, fájdalmát kisírta, Gábriel karja között keresett vigasztalást.
-Gábriel, láttad ezt? Az a fiú, belefutott a várunkba, és még azt sem mondta: bocsánat.
-Olivér, azért nem mondta, hogy: bocsánat, mert nem véletlenségből futott bele. Sajnos az irigység és a rosszindulat is egy tulajdonság, csak te még nem találkoztál vele. Az a fiú, nem tudta elviselni, hogy Ti, szebb várat építettetek, mint Ő a társaival. Azért rombolta le.
-Ezt nem értem, hát nem mindegy, hogy kié a szebb? Nekem az Övéké is nagyon tetszett. A Miénken több volt a torony, de az Övéké szélesebb volt és zászló is volt rajta. És én nagyon örültem, hogy több vár is volt a parton.
-Tudod Olivér, Te nagyon jó fiú vagy de nem mindenki ilyen. Vannak, akik nagyon ellenségesen viselkednek. No, ne búsulj. Gyere, hamarosan indulunk haza.
Olivér, összepakolta holmiját, meguzsonnáztak és útnak indultak. Kisétáltak a partra, tekintetük elmerült a tenger végtelen kékségében. Egyszer csak, Olivért valami furcsa, felemelő érzés járta át. A következő pillanatban, már felülről látta a partot, a gyerekeket. Minden kezdett egyre kisebb lenni. A zsivaj, egyre távolodott. Már csak szellemszárnyaik suhogását hallotta. Mellette, Gábriel mosolygott. A sirályok, vidáman intettek feléjük és akkor, az áramlat magával ragadta őket, csak úgy röpítette a kirándulókat. Az utazás, hazafelé sokkal gyorsabban ment. Épp vacsoraidő volt, amikor Olivér a teraszra toppant. Boldogan ugrott szülei nyakába. Nagy volt az öröm, mindhármuk számára. Vacsora után az élményeit mesélte. Amikor fáradtan az ágyába dőlt, arra gondolt:
-milyen furcsa ez a világ. Mintha egy óriási kosár lenne, tele mindennel. Van benne napsütés, süvöltő szélzúgás, villámlás, zivatar, kacagás, sírás, barátok, ellenségek, és még ki tudja mennyi minden, amivel még nem is találkozott soha…
Az ablak felé nézett. Ábrándos tekintete a távoli csillagok közt kóborolt. Ide-oda cikázó gondolatai már félálomba ringatták. Egyszer csak, kinyílt az ajtó. Mamája lépett be a szobába. Nesztelenül az ágyához hajolt, megsimogatta a haját, betakarta és egy puszit adott a pofijára. Halk léptei távolodtak és az ajtó becsukódott. Ekkor, egy alig hallható hang szólalt meg a sötétben.
-Olivér, büszke vagyok Rád. Aludj jól és álmodj szépet.
