Fullextra.hu - Daniela Raimondi: Grünbein kisasszony jó egészségnek örvend, és üdvözletét küldi

Kislány koromban lendkerekes autókat akartam, elmenni vaddisznóra vadászni, és megtanulni a solymászat mûvészetét. Sosem szerettem az almatortát, sem a szerelmesek szomorú szavait. Nehezen viselem a gyerekek pusziját. Amikor nyaranta az anyám elvitt a tengerhez, derekamra csavart szoknyával léptem a vízbe. A Balti-tenger vize jéghideg. Mindig. Még nyáron is. Mégis imádtam azt a hirtelen ütést a hasamon, az óceán azon sávját, amitõl kék lett a húsom. A ház mögötte állt, a fenyõk között. Ott megmaradt a higgadt sárga fény a dolgok felett, apám kopogása az írógépen. Gyûlöltem, amikor bezárkózott a dolgozószobájába; amikor letuszkolt a térdérõl, és azt mondta, hogy menjek játszani. Gyûlöltem a férfiakat, akik esténként eljöttek hozzá látogatóba. Féltékeny voltam arra az összetartásra, a sör szagára és a levegõre, amely nõkrõl szóló történeteket tudott. Az ablakok izzadtak éjjelenként. Én pedig erõlködtem, hogy elaludjak egyedül. Repülni akartam. De ez nem volt elég: az Északi Sarkkör felett akartam elrepülni. Az álmomat huszonhét évesen váltottam valóra, amikor az apám meghalt és végre szabadnak éreztem magam, hogy felemelkedjek az ég felé. Azon a reggelen a motorok óriás méhekként zümmögtek. Süket voltam a világ zajaitól. Csak a vér áramlását éreztem a halántékomban, és a vasszörny reszketését alattam, ugrásra készen, mint egy szelindek, hogy szétmarcangolja a fehér horizontot, amely a világvégéig nyújtózkodott. Gustav mozdulatlanul állt a felszálló pályán. Küzdött az indulásom szelében. A szememmel üdvözöltem. Semmi több. Sosem szerettem a búcsúzást. Õ tudta ezt, és mozdulatlanul állt a betonon. Megremegett zsebre dugott kézzel a motorok robaja alatt. A feje egy apró mozdulatával válaszolt a tekintetemre. Számunkra ennyi elég volt. Bizonyos szélességeknél a dolgoknak nincs szükségük nevekre. A tájékozódáshoz elég követni a farkasok leheletét, a fény nyomát a havon. Megmozdultam a levegõben, mint egy embrió a magzatvízben. Súly nélkül, oxigénre szomjas aggyal. Rövid repülés volt. Mint azé a bogáré, amelyik egy júliusi reggelen összetöri a születés hártyáját, hogy csupán alkonyatig éljen. Az én alkonyom a motor száraz puffanása volt. Csend az ürességben. Tartós, pusztító visszhang. Az angyal abbahagyta a lélegzést. Ott maradt kitárt szárnyakkal, függeszkedve annak a kékségnek kegyetlenségében. Kitártam a tüdõm az elutasíthatatlan térben és idõben. Abban a pillanatban megértettem minden öngyilkos csodálatos álmát. A heroint a karban a tiltott orgazmust a korbácsot, amely a húsba mar a gyerekszülést. Bach utolsó dallamát, amely megerõszakolja a szépség világát. Függve maradtam egy elérhetetlen határ pókhálójában. Egy élet és egy másik között. Ikarusz hívása és a csattanás között. Egy éles fütty a vérben A tajték örvénye és a visszatérés a föld felé. Az istenek elhagyása. *** Amikor kinyitottam a szemem, Huttenen szánja egy új utat jelzett a part felé. Emlékszem a hóra a fákon, az ömlõ vérre, amely az én számból folyt. Délrõl megérkezett Európa fénye, a pézsma és a nyírfák illata. A tél forrása tündöklött a napfényben. Bent a világ lassúságával vert a szívem. Újra meghaltam. Türelmesen. Mindez szemmagasságban történt. A szívem zsebében Shelley verseit tartottam, és apám soha fel nem bontott leveleit.