Kislány koromban lendkerekes autókat akartam, elmenni vaddisznóra vadászni, és megtanulni a solymászat művészetét. Sosem szerettem az almatortát, sem a szerelmesek szomorú szavait. Nehezen viselem a gyerekek pusziját.

Amikor nyaranta az anyám elvitt a tengerhez, derekamra csavart szoknyával léptem a vízbe. A Balti-tenger vize jéghideg. Mindig. Még nyáron is. Mégis imádtam azt a hirtelen ütést a hasamon, az óceán azon sávját, amitől kék lett a húsom.

A ház mögötte állt, a fenyők között. Ott megmaradt a higgadt sárga fény a dolgok felett, apám kopogása az írógépen.
Gyűlöltem, amikor bezárkózott a dolgozószobájába; amikor letuszkolt a térdéről, és azt mondta, hogy menjek játszani. Gyűlöltem a férfiakat, akik esténként eljöttek hozzá látogatóba. Féltékeny voltam arra az összetartásra, a sör szagára és a levegőre, amely nőkről szóló történeteket tudott. Az ablakok izzadtak éjjelenként. Én pedig erőlködtem, hogy elaludjak egyedül.

Repülni akartam. De ez nem volt elég: az Északi Sarkkör felett akartam elrepülni.
Az álmomat huszonhét évesen váltottam valóra, amikor az apám meghalt és végre szabadnak éreztem magam, hogy felemelkedjek az ég felé.

Azon a reggelen a motorok óriás méhekként zümmögtek. Süket voltam a világ zajaitól. Csak a vér áramlását éreztem a halántékomban, és a vasszörny reszketését alattam, ugrásra készen, mint egy szelindek, hogy szétmarcangolja a fehér horizontot, amely a világvégéig nyújtózkodott.

Gustav mozdulatlanul állt a felszálló pályán. Küzdött az indulásom szelében.
A szememmel üdvözöltem. Semmi több. Sosem szerettem a búcsúzást. Ő tudta ezt, és mozdulatlanul állt a betonon. Megremegett zsebre dugott kézzel a motorok robaja alatt. A feje egy apró mozdulatával válaszolt a tekintetemre. Számunkra ennyi elég volt.

Bizonyos szélességeknél a dolgoknak nincs szükségük nevekre. A tájékozódáshoz elég követni a farkasok leheletét, a fény nyomát a havon. Megmozdultam a levegőben, mint egy embrió a magzatvízben. Súly nélkül, oxigénre szomjas aggyal.

Rövid repülés volt. Mint azé a bogáré, amelyik egy júliusi reggelen összetöri a születés hártyáját, hogy csupán alkonyatig éljen.
Az én alkonyom a motor száraz puffanása volt.
Csend az ürességben.
Tartós, pusztító visszhang.

Az angyal abbahagyta a lélegzést. Ott maradt kitárt szárnyakkal, függeszkedve annak a kékségnek kegyetlenségében.

Kitártam a tüdőm az elutasíthatatlan térben és időben.
Abban a pillanatban megértettem minden öngyilkos csodálatos álmát.
A heroint a karban
a tiltott orgazmust
a korbácsot, amely a húsba mar
a gyerekszülést.
Bach utolsó dallamát, amely megerőszakolja a szépség világát.

Függve maradtam egy elérhetetlen határ pókhálójában. Egy élet és egy másik között. Ikarusz hívása és a csattanás között.
Egy éles fütty a vérben
A tajték örvénye és a visszatérés a föld felé.
Az istenek elhagyása.

***

Amikor kinyitottam a szemem, Huttenen szánja egy új utat jelzett a part felé.
Emlékszem a hóra a fákon, az ömlő vérre, amely az én számból folyt.
Délről megérkezett Európa fénye, a pézsma és a nyírfák illata.
A tél forrása tündöklött a napfényben. Bent a világ lassúságával vert a szívem.
Újra meghaltam. Türelmesen.
Mindez szemmagasságban történt. A szívem zsebében Shelley verseit tartottam, és apám soha fel nem bontott leveleit.

Cím: Daniela Raimondi: Grünbein kisasszony jó egészségnek örvend, és üdvözletét küldi
Kategória: Műfordítás
Alkategória:
Szerző: Erdős Olga
Beküldve: January 17th 2005
Elolvasva: 1506 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Műfordítás főoldalára | Megjegyzés küldése ]