Az úgy volt tisztelt, és szívemnek mindig nagon kedves olvasó, hogy beugrottam egy késődélutáni, életmentő pohár Cabernet Sauvignonra ismét a Suncoastba, és mint magyar földesúr falusi gyarmatán, egyik kezemet lazán zsebrevágva, másikban borospoharamat himbálva elkezdtem róni a szó szoros értelmében vett kilómétereket, figyelve a szorosan koncentráló, itt a kaszinóban lakó, innen szinte soha ki nem mozduló nyugdíjasok sípoló sóhajtozását, és örömteli, torokrákos krákogásait a jackpot megütése esetén. Ez igazán szórakoztató dolog, mert egyrészt egy fillérbe nem kerül, másrészt megtanulhatja az ember, hogy a pénznek legjobb helye a bankban, esetleg a farzseb mélyén van, és hogy ezek a csörgő, csipogó, csillogó, pörgő és zakatoló pénzgépek azért elsősorban magának a kaszinó tulajdonosának dolgoznak, nekünk hétköznapi balekoknak csak akkor, ha elcsesztek bennük valamit a gyártásukkor. Na jó, néha nyer azért az ember, de akkor se árt tudni azt, hogy ez a hatalmas pénz és fényözön a vesztesek véréből vegetál.

Ekkor ütközöm Móval, aki eredetileg Mohamed, vagy Mózes, már nem tudni, ő sem tudja, ugyanis a gettó büszke terméke, édesanyja, a gondos anya, aki azóta hősi halált halt az AIDS-szel vívott küzdelemben, finom kokainos bocitejen nevelte, ezért is lett ilyen szép, egészségesen fejlett, és ilyen közismerten elismert szakember, nevezetesen cipőfényező.

“Oszt köpni se kell mán rá he, csak rácsapom esztet a borostát, vagy mi az istennyilát mán, érted ember, oszt úgy veri visszaja Holdfényt a Himaláján, mint csillár a rekedt kecskét!” Ezt mondja Mó, én hallgatom, ő tágranyílt nagy, merev szemekkel néz percekig bal fülemre, majd sikál. Hatalmas tempót diktálva, zsonglőrként keféli a vendég cipőjén a speciális kenőcsöt, és tetszik vagy nem, haragszik rá az ember, vagy szereti a srácot, azt el kell ismerni, hogy mint brilliáns az itteni utca végén levő ékszerbolt kirakatában, úgy ragyog az a filléres bakancs a járáshibás, tűzpiros nadrágú, öreg dzsesszrajongó nyugdíjas srác lábszerű kacsóin.

“Oszt hijába lépsz izébe, na abba is, akkor is fényes marad, mer a tudományos adalék, meg a teknika … és ugyeja kefetartás, de kérem én nem tanultam esztet, mer ugyeja teheccség!” Bólogatok, hogyne értenék egyet, hiszen Mó még vigyázzba is áll, sőt a kefével, mint puskával tiszteleg, ugyanis a Marine-oknál szolgált, kitüntetése is van, egyszer agyonvert egy fogatlan, részeg cápát az Indiai óceánon, amit aztán eladott a harci osztag a muzulmánoknak, akiktől eredeti varázsszőnyeget kaptak ajándékba, amit elég volt csupán rágcsálni, és se félelem semmi, mivel a helyi kalifa gondosan átitatta a textíliát kiváló minőségű, helyi termelésű kokainnal.

Ekkor pillantom meg a vigyázmenetben közlekedő, fényzőipari szakember feje fölött a táblát. Szószerinti fordításban:

“  Bor-fény

  Tannin, a Cabernet Sauvignon egy fontos komponense, ami megadja ezen bor különleges, gazdag ízét, szintén használatos bőripari termékek speciális kezelésére.

  Segít a bőrtermékek szellőzésében, és egy hosszantartó ragyogó, szennyeződésálló, szagtalan fényt biztosít számukra.

  A készítményhez felhasznált bor termelője:

    Southern Wine and Spirits of Nevada.

  Árak:

         Borfény cipőkezelés       :       $7.00

         Borfény bakancskezelés:       $8.00”

Mó észreveszi tudományos érdeklődésemet, benyúl rongyokkal, kefékkel, hamburgerrel borított szakmai széke alá, és kiemel egy szürkésbordó színű műanyag tubust, orrom alá tartja, megnyomja, így az orrom és ajkam közötti részre plottyanó kenőcs szaga immáron nem titok rlőttem. És mit ad Isten, valóban vörösbor szaga van.

“Na, itten van e, ne szégyejjük mán, nyajjuk!”-bíztatgat, és ugye a kíváncsiság, nyelvem hegyével megérintem. Rágcsálom kicsit, majd lenyelem. És mit tagadnám, ami igaz, az igaz, finom. A cipőzsír alapíz egy kicsit zavaró, de most ez nem lényeges, a vörösbor azonban tisztán kijön az összeállításból.

Vagyis hölgyeim és uraim, a kaliforniai vörösbor, a Cabernet Sauvignon mára már a bőriparban is elfoglalta megérdemelt, számára megfelelő helyét, szakmai szintjét. Las Vegasban ma már magára valamit is adó szerencsejátékos bor ízű és szagú, tükörfényessé varázsolt cipő nélkül nem sok eséllyel indul a kártyaasztalnál zajló “21” versenyében. Azt nem mondom, hogy kötelező, de mindenesetre ajánlott a dolog, különösen akkor, ha az idetévedő magyar milliomos túrista még alkoholista is. Hiszen, ha már minden veszett, a feleség is el lett játszva a Black Jack rátörő viharában, és már golyóra sem telik a kölcsönkért pisztolyba a főbelövés előtt, a jó amerikai vörösbor íze és szaga akkor is árad az asztal alól a cipő pórusaiból, amit elég kicsit megnyalni, a hatóanyag, a Tannin hatása máris újra varázslatossá teszi Vegaszi szerencsétlenkedésünket, és elhiteti velünk, hogy az élet szép, mi is szépek vagyunk, és csupán azért hisz bennünket nyomoréknak a világ, mert púpunk van, tolószékben élünk, és híg tejbegrízt szívunk a szánkból kilógó gumicsövön a hátunkra felszerelt nagynyomású acéltartályból.

De ez nem számít, mert ha vörösbort érez az ember, akkor még a temetőt is sztriptízbárnak nézi, a kereszt korhadó dongáit pedig patinás színű boroshordónak a Vegaszi sziklák oldalába vájt, ősindián borospincében.