Fullextra.hu - Egy pillanat az öröklétbõl

A hajnal jött mint sirályok könnyed röpte s finom tüzet szított a fák égbezilált sziluettjére. Tekergõ szellõk vontattak megalázott bárányfelhõket: isteni akaratok rokonait, s ebben a kies tájban az emberke, aki mindennek nyomozás nelkül jutott a birtokába, lesütötte a szemét ekkora áldozat láttán. S megfordulván, erélyes léptekkel elindula, hogy a korareggeli harmatból szürcsöljön egy kicsit,mert valaki -- több mint valószínû az áldozatok maguk -- lelegelték a füvek tetejét. Csontjára száradt napot kondított a dél s mintha ettõl a zenebonától a magukba felejtkezett tudás vedrei jelzõk nélkül maradtak volna egy pillanatra, s ép ésszel elképzelhetetlen hogyan lehet megtalálni mások morzsáit ezen az ösvényen... S szomját is elfeledé már amikor belédöbbent, hogy ebédet az utolsó vacsorán vevé magához utoljára, s csak az apostolok tágranyílt tekintetébõl szüré le, hogy a harmadik kukorékolás nincs szívesen látva. Még itt sem. A lándzsák hegyére napsugár akadt s borzosan megcsillant egy tekintet fölött amíg az út pora csak igazolni látszott, hogy a kegyelem miatt nem lesz lóhalálában szállingózás, de leüllepedés helyett megremegni sejtetett, mint pajkos szellõk csíntalan akarata. A lassan üvegesedni indult utolsó kép, mint éretlen költõk hányaveti verse, foszlásnak indula a délutáni tea idején. S mégis, a délutáni teából nagy erõfeszítésébe kerüle még a délutánnak is megmaradni. De nem az övé volt. A könnyedén illanó lehellet, mint lélegzetek mettszetére lopakodó lét élesen kirajzolódott a lusta nyári estére, mint illatos gyümölcsösök igérkezõ csendje. S ebbe az örökgyászba fagyva, dacosan tiltakozó nyugtalanságok: rázendített egy gyászindulóra a tücsökzenekar. 2005, június 16., Oronó