Category: Besorolás nélkül Review Title: Süt a szél...

Soha nem írtam naplót. Ezt sem annak szánom, inkább egy olyan helyet akarok teremteni, ahová elbújhatok, ha baj van, ha ki akarom magamból írni, amit kell, vagy ami egyszerűen fölösleges idebent. Mert idebent nagy zűrzavar tombol. Kavarognak a gondolatok, az elmondandó dolgok, amiknek bár semmi értelme, nagy súlyt hordoznak magukkal. Az ifjúság minden sajátságos érzését, befordult önmarcangolásait és a bohém élet émelyítő vonzását tartalmazzák ezek a sorok, hogy ezek segítségével áttörjem saját korlátaimat, hogy éljem az élhetőt – mert a lehetőség persze megvan – és hogy próbáljak nem elveszni a részletek és a problémák végtelen, fullasztó tengerében, hogy inkább azokkal a dolgokkal foglalkozhassak, amikkel egy ilyen korban lévő „emberpalánta” szokott foglalkozni… Mert én soha nem illettem bele korom – úgymond – menő (akarom mondani: más kortársak által nagyra becsült) társaságaiba, nem mintha esetleg divatból különcködnék, de talán mégse vágyok olyan életre, amit ők élnek a saját világukban, amit soha el nem fogadtam. Soha nem értettem egyet az általuk felállítok normákkal. De akkor én most mit is akarok? Mert az önbizalom – mint olyan – tökéletesen hiányzik belőlem… De nem akarom a végtelen önkritikával tölteni az időt. Határozatlanság és folytonos útkeresés jellemzi jelenlegi életemet. Minderre talán rá is játszok, mert sok mindennek kellene örülnöm, de valamiért mégis mindenhol ott van a félsz, a felhőtlenség megtörésére. …és fúj az eső Azok az emberek, akik már leélték életük nagyobbik részét, szinte kivétel nélkül azt mondják, hogy a középiskolás korszak az aranyélet. Nos ezen jó páran vitatkoznának, de az tény, hogy meghatározó időszak ez az ember életében. Ugyanakkor amennyire szép és jó, annyira ingatag lábakon áll ekkor az ember jövője. Egy rossz nap, egyetlen mondat és mindaz, amit eddig építgettünk a fiatalság – esetleg teljesen hanyag – szorgosságával, kártyavárként omlik össze, melynek elkerülhetetlen következménye, hogy tökéletesen üres kézzel állunk a nagybetűs élet küszöbén, a folytatást meg már nem is kell részleteznem… „Sok barátod van?” – kérdezték már néhányan, de a választ ki lehet találni, ha annyit mondok, hogy az igazi, – nagyjából – kortárs barátaimból nem lehetne kiállítani még egy kézilabdacsapatot sem. Az egészben az a szokatlan, hogy az osztályomtól én tökéletesen elütök, ebből kifolyólag csak egy iskolai barátom van. Azt, hogy miért kerülöm tudatosan a suliban történő „barátszerzést”, még én sem tudom megmagyarázni, pedig jogosan keresnék rajtam a választ. Talán az elvont, és gyakran elviselhetetlen természetemnek köszönhetem azt a tényt, hogy az emberek többsége egyenesen utál vagy egyszerűen idióta baromnak tart, amit az ironikus hatás elérése végett, már–már polgárpukkasztó módon kezdek élvezni, azzal az alapgondolattal, hogy „már azért is”… De ha van fekete, akkor van fehér is, vagyis vannak olyan elvetemült emberek, akik mégis adtak nekem egy esélyt, és megpróbáltak együtt élni belső sajátosságaimmal, akikkel kicsit talán hasonlítunk is valamiben. Valamiben, amit nem is lehet megmagyarázni, de az a tény, hogy van és összetart minket. Nekünk ez a lényeg. Az, hogy vagyunk egymásnak, és a fél karunkat odaadnánk egymásért, ha a helyzet úgy kívánná. Általuk tanultam meg sok mindent, például az a szó, hogy tolerancia, abszolút hiányzott a szótáramból, de megtanultam elviselni az emberi hülyeségeket és felfogásokat, és megtanultam, hogy nem kell, nem is lehet mindenkinek megfelelni. Ezekért a dolgokért is kívánom, hogy ez soha ne múljon el, mert aki nem tapasztalta ezt az érzést és nem tartozott ilyen társaságba, az soha nem fogja megtudni, hogy mivel volt kevesebb az élete. * * * El sem lehet hinni, hogy egy diák képzelete mi mindenre képes, amikor az illető unatkozik. Nap, mint nap ugyanaz az útvonal, ugyanaz a környék, lassan – lassan bekészíti az ifjú tanuló idegrendszerét. Egykedvű arcok, monoton gyaloglás, autók zaja… minden ugyanaz. Minden, egyedül a folyamatosan megújuló égbolt hozza az elunt városra a színt. Hát persze, hogy folyamatosan azt néztük. Azt a képet érdemes elképzelni, amikor két hülyegyerek éppen a zsúfolt állomás felé mászik a suliból, és erőteljesen koncentrálnak az égre. Hát igen, ezek voltunk mi. Egy unott nap vége felé, nem egyszerű lelki állapotban, rendíthetetlenül meneteltünk a buszokhoz. Csendben mindketten az eget néztük és gondolkodtunk. Emlékeztünk, reménykedtünk, megbántunk, örültünk, de elsősorban unatkoztunk. És ilyenkor jön meg a képzelőerő, az az istenszerű hatalom, mely saját világunkat építi föl, létrehoz a fizikával és a józanésszel homlokegyenest ellentmondó dolgokat, mert akkor és ott mindent szabad, senki nem szab határt a képzeletnek. Érdekes de ugyanakkor elszomorító látvány, amikor a világos égboltból zuhog az eső, azt meg a csípős szél fújja. Ilyen időnk volt aznap, mikor a nagy menetelés közben, a csend és unalom megtörése érdekében megszólaltam.(!) Az elvont, mély gondolkodás után egyszerre akartam túl sokat és túl okosat mondani, aminek következtében egy elnyelt, értelmetlen „mondat” jött össze. Mit gondolhat az a laikus, amikor meghallja egy sajátságos ember igencsak véleményes gondolatát, miszerint „Süt a szél!” Ez az óta aranyköpéssé nőtte ki magát, és amikor valami tartalmasat akarok gyorsan mondani, akkor mindig ez jut az eszembe. Talán ezért is lett ez a cím. Soha nem volt mottóm, soha nem alkottam/használtam egyszerű, tömör és mégis sokatmondó mondatokat, ezért most se próbálkoztam meg vele. Ez a cím senkinek sem jelent sokat, csak nekem, mert története van, és ami mögött van valami, az nem egy üres szó, hanem egy bizonyított tény, egy alátámasztott gondolat, aminek megvan a maga sajátossága, az egyéni karaktere és ebből kifolyólag bármennyire idétlen, mégis mondani akar valamit… folyt.k.

This review comes from Fullextra.hu http://www.fullextra.hu The URL for this review is: http://www.fullextra.hu/modules.php?name=M_A_I&op=show&rid=1863