Fullextra.hu - Élet a kastélyban 08

NYOLCADIK FEJEZET: SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA 1. Kinga szorongva ült Tünde mögött. Nagyot dobbant a szíve, amikor Levente bekanyarodott az iskola elé. Kiszálltak az autóból, Tünde megfogta a remegő kislány kezét. Az aulában váltak el Leventétől, aki bátorítóan megsimogatta Kinga arcát, lehajolt hozzá, és egészen halkan mondta: - Bátorság, kis hősöm! Csatára fel! Szeretnék nagyon büszke lenni rád! - Azt szeretnéd, hogy én legyek a győztes? - kérdezte kissé kihúzva magát. - Naná! Gabcsival együtt nagyon drukkolok neked. Felegyenesedett, elköszönt, és indult a tanáriba. Tünde az osztályajtó előtt leguggolt a reszkető kislányhoz, magához ölelte: - Törpikém, ugye nagyon bátor leszel? - puszilta meg. - Bocsánat, bocsánat... Szeretném, hogy Gabcsi meg Levente büszke lehessen rám, csak az jutott eszembe, még mindenki olyan idegen lesz. Tünde nyugodt hangon beszélt hozzá: - Meglátod, kicsim nagyon hamar itt is sok barátod lesz, akik szeretnek téged, és te is annyira szereted majd őket, mint a pestieket. - Nem tudom, lesz-e olyan aranyos barátom, mint Zsolti volt... Mert tudod, ő nagyon aranyos volt velem mindig. De még azt sem tudom, ki mellett fogok ülni... - Azt azonnal meg fogod tudni, amint bementünk. Abban pedig erősen kell hinned, hogy itt is lesz olyan kis barátod, mint amilyen Zsolti volt, és teljesülni fog! - Úgy, mint a három kívánság a tévében? - Pontosan úgy. Be kéne mennünk, kicsi Törpikém, mert engem is várnak a gyerekek. Elég bátorságot gyűjtöttél már? - Megvárod, amíg megtalálom a helyemet? - Természetesen, kicsikém. - Akkor bemehetünk, csak ne engedd el a kezemet, jóóóó? - Amíg veled leszek, fogom, és sok bátorságot adok neked. Hadd lássam, be mersz kopogni? Kinga reszkető kézzel kopogott. Tünde lenyomta a kilincset, beléptek az osztályba. A gyerekek feléjük fordultak, izgatottan sutyorogtak. A tanítónő eléjük ment, megsimogatta Kinga haját, kedvesen mosolygott rá: - Szia, Kingikém! Nagyon vártunk már. Örülünk, hogy hozzánk fogsz tartozni. A gyerekek nagyon kíváncsiak rád. Pálfi Zsófika választott padtársának - nézett a középső oszlop második padban ülő kislányra, aki kedvesen mosolygott rá. Kinga félszegen viszonozva a kislány kedvességét, kis ideig nézte, majd megszorította Tünde kezét, rámosolygott: - Már sok bátorságot adtál, nem félek. Odamegyek Zsófikához, nehogy sírjanak a gyerekek, amiért nem mész hozzájuk - súgta. - Nagyon büszke vagyok rád! Legyél nagyon ügyes, a szünetben jövök hozzád - súgta vissza. Megpuszilta. Felegyenesedve elengedte a kezét. Kinga mosolyogva indult a helyére, félúton visszanézett: - Nagyon foglak várni! - intett a kis kezével. Még Tündén volt a tekintete, mikor leült a helyére. Amíg a két tanítónő pár mondatot váltott, szóba elegyedett Zsófival. - Marosi Kinga vagyok, Budapestről jöttem ide lakni. Tündike néni is abban a nagy házban lakik, ahol én a bátyámmal, meg Melcsikével. - Engem a nagymamám nevel, mert az anyukám meghalt, az apukám meg elvált tőlünk. Azt már nem is tudom, hol lakik, olyan messze. - Budapest is nagyon messze van. Gabcsi sötét reggeltől délelőttig hozott ide autóval. A barátnőm, Zsuzsi Pesten maradt. Meg ott maradt Zsolti is, pedig őt nagyon szeretem. Csak akkor fogom meglátogatni, ha ő is akarja. Ezt Gabcsi mondta így. Ő már nagyon nagy, egyetemista. Nagyon szeret engem, én is őt, azért csinálok mindent úgy, ahogy ő szeretné. Anyukám nem szeret, apukám nagyon beteg, mindig kórházban kell lennie, azért hozott engem ide Gabcsi. Még félek, de nem akarok sírni, mert akkor Gabcsika nagyon szomorú lenne, azt meg nem szeretném. De nem kell sírnom azért sem, mert a nagy házban mindenki szeret engem. Csitt! Nézd, a tanítónéni idenéz. Nem beszélek, mert akkor nem tudom, mit kell csinálni. Gyorsan kihúzta magát, a két kezét hátra tette, és tekintetét rászegezte. Erika odament hozzá, megsimogatta a selymesen lágy, csillogó haját. Mosolyogva kérdezte: - Te mindig így szoktál ülni? - Nem, mert így nem tudnék írni, olvasni, meg számolni sem. Csak akkor, ha Berni néni magyaráz. Akkor muszáj, mert feketét ad. Meg akkor is azt ad, ha beszélgetek a szomszédommal. Bocsánat, Erika néni, most muszáj volt, mert még nem is ismertem Zsófikát. Erika alig tudta visszafojtani a nevetést. Köhintve szólalt meg: - Ha ilyen jó kislány vagy, nagyon jóban leszünk egymással. - Igen, jó leszek. Nem szeretem, ha a tanítónéni haragszik rám. A feketét sem szeretem. Azt nem szabad kapnom, mert akkor nem tud meggyógyulni az apukám. Meg azt sem szeretném, ha Tündikéék meg Gabcsi rosszat gondolna rólam. Hirtelen Zsófi füzetére nézett, majd ijedten a tanítónőre: - Bocsánat, nekem nem ilyen házi feladatom van. Én még csak azt tudtam megcsinálni, amit Berni néni adott fel - magyarázta zavartan. - Megmutatod a füzeteidet? Kinga gyorsan elővette őket, mindegyiket kinyitotta a házi feladatnál. Erika érdeklődve nézegette, bólogatott. Az írást és matematikát lapozta végig, majd megszólalt: - Példát vehetnétek Kingáról, csodálatosan szépek a füzetei. Gyönyörűen ír, egyetlen foltot, vagy szamárfület nem látok bennük. Jól van, angyalka, figyelj szépen. Ti a pesti iskolában már előbbre tartotok, mint mi. Holnapra hozok neked külön feladatokat, hogy ne kelljen unatkoznod. - Köszönöm szépen. Pesten Berni néni is szokott külön feladatokat adni. Mindig ötöst kapok rájuk. Erika még egyszer megsimogatta a haját, felegyenesedett, és sétált a gyerekek között. - Igazad volt, valóban jót tett a fizikai munka. Egész héten ragyogó kedvem volt. Nem gondoltam, hogy Mónika ilyen gyorsan múlttá tud válni bennem. Mindig kellemes élményként fogok rá gondolni, de fájni már egyáltalán nem fáj - mondta Ádám Leventét nézve. - Jó buli volt. Nem is gondoltam, hogy keresztapunak ilyen jó humora van. Még a szekrények is könnyebbek voltak a vidám hangulattól. - Kár, hogy ritkán csillantatja meg. Neki is jót tett a cipekedés. Hogy tetszik az új lakrészetek? - Tetszik, azzal nincs gondunk, de a reggeleket meg kell még szoknunk. Úgy érezzük magunkat, amikor lejövünk az emeletről, mintha elvarázsolt kastélyban élnénk. Már egészen hiányzik Eszter néni hajnali motoszkálása - nézett Levente mosolyogva Tündére. Mindig reggelizés közben beszéltük meg a napi teendőket, vacsoránál az eseményeket. Ezentúl külön időt kell majd kerítenünk rá. Hiányzik a Lidi patak, a gyönyörű dombok, igaz, cserében kaptunk csodálatos, hófehér sziklákat, amik szűkítik ugyan a látóterünket, de majd hozzászokunk. Az viszont tény, sokkal kényelmesebben leszünk akkor is, ha Judit anyuék hosszabb időre jönnek. Ákos apu szereti a kényelmet. Nézzétek, szikrázó napsütés van... Kár a lakásban tespedni, sétáljunk egy jót az elvesztett domboldalon. Öltözködtek. Megszólalt a csengő. Meglepetten néztek egymásra. Levente ment kaput nyitni. - Szia, Beácska! - köszönt a lánynak meglepetten. - Szia, de meglepődtél, rosszkor érkeztem? - Nem, hogy érkeztél volna rosszkor? Csupán nem szoktattál még hozzá minket efféle meglepetéshez. De őszintén örülök neked - szabadkozott mosolyogva - Épp sétálni indultunk, remélem, velünk tartasz? - Ha nem zavarok, örömmel. Csodálatos idő van, ki kell használni minden percét. Tünde meglepetten nézte a lakásba lépő barátnőjét. - Szia, Bea! Úristen, de örülök neked! Csakhogy idemerészkedtél! Beáta megpuszilta Tündét. Abban a pillanatban vette észre a háttérbe húzódó Ádámot. Meglepetten mérte végig, elkomolyodott, zavartan hátrált. - Nem mondtad, hogy vendégetek van - nézett Leventére. - Ilyet nem mondhattam. Ádám az unokabátyám, ő nem vendég nálunk. Engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak - Ádi, ő Tündike barátnője. Ádám a lányhoz lépett, meghajolt, kezet csókolt neki: - Borbíró Ádám - mondta a nevét a lány szemébe nézve. - Réti Beáta - viszonozta a bemutatkozást halkan, de érthetően. - Mielőtt elindulunk, lefőzök egy kávét, addig tegyük le a kabátokat, foglaljatok helyet! - mondta Tünde, és indult a konyhába. Beáta bocsánatkérőn nézett Leventére, Ádámra: - Veled megyek! - mondta utána sietve. Tünde visszapillantva mosolygott rá. - Ki ez a szégyenlős hölgy? - kérdezte Ádám, mikor kettesben maradtak Leventével. - A főnökünk, az iskolaigazgató lánya. Nem értem a viselkedését, nem ilyennek ismertük meg. Nagy társasághoz szokott, sok srác barátja van. - Különleges jelenség. Nem mondhatnám, hogy kivételes szépség, de azonnal magára vonja a figyelmet. - Valóban? Nekem eddig fel sem tűnt. - Pedig elhiheted, ha még az én tekintetemet is mágnesként vonzza magához. - Netán nem a "szerelem első látásra" tényével állunk szemben? - kérdezte Levente elmosolyodva. - Ilyesmiben nem hiszek. Hallották, hogy Tündéék közelednek, gyorsan témát váltottak. - Parancsolj, a kávéd. Nem tettem bele cukrot, itt van külön a tejszínnel, a tejjel - tette Tünde Ádám elé a gőzölgő feketét. - Köszönöm, nagyon elkényeztetsz - mosolygott kedvesen Ádám. Figyelmét akarata ellenére fordította ismét a lányra. Beáta, leküzdve zavarát, kevergette kávéját, és kortyonként iszogatta. Miután mindenki végzett, Ádám szólalt meg: - Úgy látom, a kishölgy nem tud feloldódni a jelenlétemben, zavarogni nem szeretnék, majd jövök holnap - állt fel. - Nem örülök az ötletednek. Remélem, nem kivételes eset, hogy Bea átjött hozzánk, mindig nem menekülhettek egymás elől - mondta Tünde, hol Ádámra, hol Beára nézve. - Bocsáss meg, igazad van - mondta kedvesen Bea, majd Ádámra nézett: - Miattam igazán nem kell elmennie. - Ha nem okoz kényelmetlenséget a jelenlétem, maradok - mondta mosolyogva Ádám, folyamatosan Beán tartva a tekintetét. - Kiviszem a csészéket elmosni, és indulhatunk - mondta Tünde felállva. Levente rámosolygott, megelőzve Tündét, kezébe vette a tálcát: - Most én megyek veled - nevette el magát. Maga elé engedve Tündét, kimentek a konyhába. - Megkérdezhetem, a személyem van ilyen rossz hatással a kisasszonyra, vagy a félszeg viselkedése tőlem független? - kérdezte Ádám. - Bocsássa meg a buta viselkedésemet! Nem független öntől, de nem a jelenléte hozott zavarba. Már nincs semmi gondom! Kicsit váratlanul érintett, hogy épp Tündiéknél találkoztunk ismét, ennyi az egész. Nézte pár másodpercig Ádám értetlenkedő arcát, majd elmosolyodott: - Látom, kissé rejtélyes vagyok önnek, magyarázatra szorul a megjegyzésem. Pár hete találkoztunk először. Én kirándulni voltam a barátaimmal. Lepihentünk egy közeli tisztáson, ön különleges növényeket gyűjtött az erdő szélén. - Csak nem önt láttam 6-7 srác társaságában? - kérdezett közbe meglepetten Ádám. - De igen, engem. - Bocsásson meg...! Mióta belépett ide, töröm a fejem, honnan ismerős az arca? Hol találkozhattam önnel? De hiába kutattam az emlékezetemben, nem tudtam visszaidézni... Azon a tisztáson egy finom eleganciájú, sportosan öltözött, vagány lányt láttam, itt pedig egy csaknem félszeg, előkelő, úrihölgy ül velem szemben... Szégyellem, de nem ismertem önre, pedig számtalanszor idéztem már vissza magamban annak a délutánnak az emlékét. Bevallom, az első pillanatokban nem voltam túl jó véleménnyel önről. Egy átlag mai lányt láttam személyében aki csak hat-hét srác társaságában érzi jól magát. Akárcsak most, akkor is akaratomon kívül figyeltem önt, és egy csapásra változott meg a véleményem, amikor lepihent az önt rajongó tekintettel figyelő, tisztes távolságra elhelyezkedő srácok gyűrűjében... Mint egy hercegnő - mosolyodott el - Csodálattal néztem a tekintélyt parancsoló mozdulatát, amivel jelt adott az indulásra. Beáta mosolygott, de nem szakította félbe Ádámot. Ő folytatta: - Biztosan nem hisz nekem, de amint eltűnt a szemem elől, bántam meg, hogy nem mentem oda önhöz, amikor kitüntetett a kedves figyelmével. Sejtelme sem lehet róla, hányszor irigykedtem már azóta az önre istennőként tekintő barátaira, akik mindig a közelében lehetnek. A monológommal talán sikerül elhitetnem, rendkívüli szerencsémnek tartom a viszontlátást. - Érdekes... Még soha nem hallottam, hogy tekintélyt parancsoló lenne a viselkedésem... De az tény, elég egyetlen pillantásom, kézmozdulatom ahhoz, amit el akarok érni. Ha nem csal az önismeretem, a félszegség nem jellemző rám, de kétségtelen, hogy a jelenlegi viselkedésem betudható ennek. - Tündikének egy mondása jár a fejemben: véletlenek pedig nincsenek... Ebből arra kell következtetnem, a sorsnak különleges szándéka lehet velünk, ha kétszer is egymáshoz sodort minket. Eddig a percig nem tulajdonítottam jelentőséget az efajta frázisoknak, most kezd meggyőző erővel hatni rám. - Hihetetlen furcsaságokat produkál az élet... Véletlenek pedig nincsenek - ismételte meg Beáta különleges hangsúllyal Ádám szavait. Tünde és Levente jelent meg az ajtóban. - Indulhatunk, ha gondoljátok - mondta Levente, amikor mindketten rájuk néztek. 2. Ádám könnyen oldódott a lány simogatóan bársonyos hangját hallgatva. Igyekezett természetesen viselkedni, nem akart hibázni. Bea megnyerő modora mágnesként vonzotta. - Nagyon szeretem a természetet, soha nem tudnám megunni. Minden évszakban más és más - mondta, és a hallgatag Ádámra nézett. Mivel csak némán nézte őt, pár percig csendben sétáltak egymás mellett. Végül Ádám szólalt meg: - Mesélne kicsit magáról? Szeretnék többet tudni önről. - Szívesen, mire kíváncsi pontosan? - Ha azt mondom, mindenre, ami önnel kapcsolatos, még messze járok az igazságtól. Mivel tölti a szabadidejét? Mi a kedvenc elfoglaltsága? Mivel foglalkozik? Bea elmosolyodva Ádámra nézett, és beszélni kezdett: - Kedves az érdeklődése irányomban... Az utolsó kérdésével kezdeném: felső tagozatban tanítok földrajzot, biológiát. - Gyerekkora óta természetrajongó? - kérdezett közbe Ádám. - Erre nem tudnék egyértelmű választ adni... Talán úgy igaz, belenőttem a természet szeretetébe. Apukám ugyanis rajongva járja az erdőket, hegyeket. Én pedig, apás lévén, mindig kiharcoltam magamnak, hogy magával vigyen - mondta halkan kuncogva - úgy ismerem a környéket, a Bükk-hegység növény- és állatvilágát, mint a tenyeremet. Ugyanígy lett belőlem pedagógus is... Bár apai ágról véremben van a pedagógus véna. Már egészen kicsi koromban játék helyett apu ölébe kéredzkedtem, és dolgozatjavításkor én adtam kezébe a piros és kék tollat. Később, ahogy értelmesedtem, követeltem ki magamnak egyre komolyabb feladatokat. Apunak köszönhetően a játék sem maradt ki az életemből. Mivel csak vele voltam hajlandó játszani, rengeteget labdázott, társasjátékozott velem. Ehhez a játékokat saját kezűleg készítette el. A szabályokon keresztül tanultam meg koncentráltan figyelni, alkalmazkodni, jókedvűen veszíteni. Séta közben rengeteget mesélt, magyarázott. - Nem is járt óvodába? - De igen. Jól is éreztem magam, mert tele voltam játékötlettel, emiatt a gyerekek kedveltek, és lehettem mindig a középpontban. Ugyanígy volt később az iskolában is. De játszótérre soha nem vágyódtam. Apuval azért jöttem mindig jól ki, mert soha semmit nem akart rám erőszakolni. Mire iskolába mentem, írtam, olvastam, a bátyámnak köszönhetően fújtam a szorzótáblát. Amíg ő bebiflázta, én is megtanultam. A suliban barátnőm nem volt, mert anyu délután nem engedett el senkihez. Talán emiatt lettem makrancos. Egyedül apura hallgattam. - Gondolom, a természet szeretetéből adódóan lett biológia-földrajztanár? - Nem mondhatnám... Sokkal inkább dacból. Humán beállítottságú lévén történelem-magyar irodalom szakra akartam menni, de apu meggyőzött, hogy a humán szakok telítettek, oda maximális pontszámmal is nehéz elsőre bejutni az egyetemre, sokkal nehezebben fogok tudni elhelyezkedni, mint ha reál tárgyat választok. Erre dühömben a kémiát és biológiát akartam bejelölni, amiket soha nem kedveltem. Apu ismét közbelépett, és azt mondta, ha nem akarok megkeseredett pedagógus lenni, akit a gyerekek utálnak, háta mögött gúnyolnak, legalább az egyik tantárgy legyen olyan, amit kedvvel tudok tanítani majd. Halgattam rá. Mivel a biológiát nem szerettem, nem egyetemre, hanem a tanárképzőbe jelentkeztem. Ádám mosolyogva nézte: - Mindenben ennyire a végletek embere? - Nem hiszem... Általában nem indulatból döntök. Bátran elmondhatom, mióta tanítok, megkedveltem a biológiát is. Meggyőződésem, sokkal színesebb, érdekesebb órákat lehet tartani a természettudományi tárgyakból, mint a humánokból. Izgalmasak a kísérletek, természeti jelenségek megfigyelése. Állítom azt is, a tantárgyak megkedveltetése nagyrészt a pedagóguson múlik. Büszke vagyok rá, hogy az óráimon nincs unatkozó gyerek. Ez pedig engem inspirál kreativitásra. Az érdeklődésüknek köszönhetően kezdtem el maketteket, helyi térképeket készíteni. Azzal teszem érdekeltté őket a tananyag elsajátításában, hogy részfeladatokba vonom be őket, amit nagy izgalommal készítenek el. - Amilyen lelkesen mesél, efelől kételyem sincs. Miskolc térképét is elkészítette már? - Mielőtt válaszolnék, újabb vallomással tartozom. Irtózom a nagyvárostól. Engem agyonnyom, elsorvaszt a hatalmas forgalom, a dübörgés, a szmog. Amikor iskolába kezdtem járni, a szüleim a belvárosba költöztek. Én csakhamar kezelhetetlenné váltam, nem ettem, rosszul aludtam. Minden este kivertem a hisztit, hogy vigyenek vissza a Felső-hámori nagyihoz, mert nekem csak ott jó lenni. Apukám alkut kötött velem, ha jó leszek, az iskolában figyelek, visszaköltözünk. Itt egy csapásra szűntek meg velem a gondok. Visszatérve a kérdésére, a válaszom: nem. Képtelen lennék hetekig a várost járni. Amíg ugyanis nem áll pontosan össze a kép a fejemben az utcák, terek elhelyezkedéséről, tájolásáról, arányairól, addig képtelen vagyok körző alá terelni a város térképvázlatát. Nem tehetek róla, engem ezek a dombok, hegyek éltetnek. Ennyit mesélhetek magamról hamarjában. - A nagyvárossal kapcsolatban pontosan értem, miről beszél, Beácska... Bár ha belegondolok, elég érthetetlen még számomra is, mert pár hónappal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni az életemet vidéken. Apukám az egyetem elvégzése után négy évig élt Párizsban. Itt ismerte meg az édesanyámat, itt láttam meg én is a napvilágot. Két hónapos voltam, amikor visszajött Budapestre a szüleihez. Ez egy hosszú történet, egyszer elmesélem, ha érdekli Beácskát. - Természetesen érdekel - jegyezte meg közben Bea. - Pesten nőttem fel, az utóbbi három évet pedig külföldön, a legkülönbözőbb világvárosokban töltöttem. - Szabad megkérdeznem, mivel foglalkozik? - Közgazdász voltam, ezen belül üzletkötő, jelenleg épp váltás előtt állok. Elhallgatott, valahova a távolba nézett. - Nem szerette a foglalkozását? - De igen, éppúgy hivatásomnak éreztem, mint ön a tanítást. Kényszerből fordítottam hátat a múltamnak. - Ez végleges döntés? - Igen... végleges... Megcsömörlöttem az életformától - mondta lehangoltan elgondolkodva. Elhallgattak, némán sétáltak egymás mellett. Ádám nagyot nyelve Beátára nézett: - Nincs szándékomban titkolózni, de a bonyolult életem történetéhez valóban sok időre lesz szükség, hogy értelmezhetően beavathassam Beácskát, de meg fogom tenni. Most egy kérdés motoszkál a fejemben... Ha kényelmetlen, tekintse költői kérdésnek. Az édesanyjával realizálódott a kapcsolata? Beáta részletesen elmesélte Ádámnak is a barátaival, édesanyjával kapcsolatos problémáit, majd azzal fejezte be: - Gyógyír a lelkemnek, az idegeimnek ez a lábat próbáló meredekség, az éles hegyi levegő, a tartalmas beszélgetés. - Örülök, ha hozzájárulhattam a jókedvéhez, javuló közérzetéhez. Az édesanyja viszonyulása elgondolkodtató, szomorú. - Nézzétek, milyen gyönyörű a szikrázó napsütésben a környék! - állt meg Tünde a havas tájban gyönyörködve. A tisztást körülvevő fák koronáin koszorúként telepedett meg a napsütésben vakítóan csillogó vastag, puha hótakaró. Tünde kipirult arccal indult meg a vattaszerű hóban. Levente óvatosan elővette a fényképezőgépét, és csinált pár felvételt. Beáta bocsánatkérőn Ádámra mosolygott: - Nem haragszik, ha most egy kicsit abbahagyjuk a beszélgetést? - Hogy haragudnék? - simította meg a lány karját, aki felvillanyozva ment Tünde után. - Gyertek, csináljunk hóembert! - kiáltott Bea már vidáman. Felszabadult gyerekességgel nagyokat nevetve görgették a hótömböket, amiket Levente és Ádám rakott egymásra. Bea széles jókedvében hógolyókkal bombázta a növekedő hóembert, aminek a fejét, arcát, homlokát és állát Leventének kellett megformálnia. Tünde zsebeiből előkerült két gomb lett a szeme, Bea piros papírt varázsolt elő, ebből csinált boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal orrot, szép ívű ajkat. Végül ott állt előttük a hetyke büszkeséggel előre néző hókirály. Ádám gyönyörködve nézte a mellette sétáló, mosolygó lányt, akinek szemeiben nyoma sem volt az iménti szomorúságnak. Hirtelen szabadult fel benne a leküzdhetetlen szerelem, ami egyre erősebben vonzotta Beához, az imádnivaló lányhoz, aki egy szempillantás alatt válik komoly felnőttből rakoncátlan gyerekké... Hogy ezzel boldogságot lopjon szívébe, a sérült lelkébe. Szerette volna magához ölelni, forrón megcsókolni. - Imádom a telet. Osztályfőnöki óráimon sokszor hozom ki a gyerekeket. Négyfős csoportokra osztom őket, és csapatversenyt indítok szobrászatból. Kicsi hótörpéket készítenek, amit nagyon élveznek. - Jó ilyen felszabadultnak látnom... Még belőlem is képes kiűzni a nyomasztó gondolataimat. Kár, hogy a napsütés megsemmisíti őfelségét, és holnapra nem marad belőle más, mint a sárba hullt gombok, orrocska, gyönyörű ajak - pillantott vissza a tisztásra. - Nem hiszem. Lemenőben van a nap, a kemény éjszakai fagy tartósítani fogja Hó úr életét - mosolyodott el Bea. - Aranyos, ahogy vigasztal. A beszélgetésünk elején említette a bátyját... Vele milyen a kapcsolata? - Nem jó - mondta elkomolyodva Bea. - Sajnálom, hogy szóba hoztam. Hogy varázsolhatnám vissza arcára az édes mosolyát? Beáta nagyot sóhajtott, Ádámra nézett, és már ismét kedvesen mosolygott. - Csak azért sem engedem elszállni a jókedvem! - mondta, és pár mondatban Ádámnak is beszélt Tibiről, a nézeteiről. - Elképesztő még hallgatni is. Nem értem, honnan ez a gőgös, rátarti magatartás a nőkkel szemben? Ugye nem hiszi, hogy minden férfi ilyen lesújtó elveket vall? - Talán nem ennyire szélsőségeseket, de... - Nem kislány! Ez borzasztó lenne, ha igaza lenne! Nem tartom magamat kivételnek, ezért merem állítani, egy jóérzésű férfi partnernek tekinti a hölgyeket. Mit is kezdenénk önök nélkül? A nők hozzák életünkbe a fényt, a csillogást, a gyengédséget. Szóval nincs abban túlzás, önök aranyozzák be a mindennapjainkat. Nélkülözhetetlen számunkra a női érzékenység, érzékiség. A párkapcsolatokra vonatkozó szavaink is az egyenrangúságot bizonyítják: házaspár, feleség. Higgye el, többen vannak, akik így gondolkodnak, és nem úgy, mint a bátyja. - Jólesik hallanom a meggyőző érveit. Pár percig némán sétáltak egymás mellett, majd Bea törte meg a csendet: - Rólam már elég sok mindent tud, meséljen magáról! - Igaza van, komoly betekintést engedett az életébe. Cserében őszinteséggel tartozom, bár zavarban vagyok, mert az érzéseim hirtelen váltak számomra kezelhetetlenné. Beácska mellett ördögűzésen mentem át. Amikor belépett Tündikéékhez, még nem sejtettem, hogy ilyen lebilincselő sétapartnerre találok önben. Az életem pár mondatban összefoglalható. Volt egy átlag gyerek- és kamaszkorom, amikor anyagilag mindent megkaptam, de szeretetben csak apukám révén részesültem valamelyest. Ennek köszönhetően diplomásként külföldön kezdtem a pályafutásom. - Apai örökség... - jegyezte meg halkan Bea. Ádám meglepetten elhallgatott, pár pillanatig némán nézte a lányt. - Látja, ez még soha nem fogalmazódott meg bennem, de lehet, hogy igaza van. Szóval két és fél évig csinálhattam azt, amiért tanultam, amit szívvel-lélekkel csinálni tudtam. Ez idő alatt bejártam a világot, fényes karrierben volt részem. Fél év alatt viszont romba dőlt az életem. Hamissá vált minden. Elveszítettem az állásomat, a menyasszonyomat. Erre az időszakra datálható, hogy megtudtam, a szülőanyámnak hitt nő a nevelőanyám... Amit persze nem fájlalok, sok gonoszságot kaptam tőle. Most itt sétálok önnel, és az átbeszélgetett órák után úgy érzem, ennél jobb, szebb dolog nem történhetett volna velem. Nem tudom, mivel sikerült megbabonáznia, de mágnesként vonz magához. Talán nem szabadna ennyire őszintének lennem, mert könnyen válhatok hiteltelenné, de megmagyarázhatatlan kényszerből osztom meg önnel az érzéseimet, gondolataimat. Legfőbb vágyam, hogy ezentúl a találkozásainkat ne bízzuk a véletlenre. - Nem tudom, jelent-e önnek valamit, de elmondhatom én is, ön az első férfi az életemben, aki szinte az első pillanatban elnyerte a bizalmamat. Igaza volt az imént, a kitárulkozásom őszinte volt, de ez nem jellemző rám. - Hogy mit jelent? Sokat, rengeteget! Szavakban ki sem fejezhető, mennyit - mondta elragadtatással Ádám. Pár másodpercig nézte Beátát, majd megszólalt: - Nekem csak kellemetlen élményeim vannak, meséljen inkább a hobbijáról! - Kézimunkázok,horgolok, hímzek, képeket festek, subázok, no meg a makettjeim is szaporodnak. - Mikor foglalkozik ennyi mindennel? - Ha van öt percem, már a kezemben van valamelyik kedvencem. - Vajon lesz rá mód, hogy valaha láthatom a munkáit? - Ha valóban érdekli, biztosan. - Rettenetesen rajongok a szép dolgokért. Leventével gyerekkorunk óta kedvenc elfoglaltságunk a képtárakat, népművészeti kiállításokat járni. Egész délutánokat töltünk egy-egy nekünk tetsző tárgy vagy kép előtt. Nem egyszer fordult már elő velünk, hogy a teremőrnek kellett szólnia, záróra, hagyjuk el az épületet. - Ha a munkáim is ennyire lekötik majd, lesz mit hallgatnia. Órákig tudok beszélni egy-egy kedvencemről. Attól azért nem kell félnie, hogy rám unhat, mert figyelem a partnerem, és jólnevelten tudok elhallgatni - nevette el magát Bea. Ádám mosolyogva csóválta a fejét: - Aranyos volt, nagyon aranyos. Nincs mitől tartanom, jó hallgatóság tudok lenni, ha ilyen lebilincselően kedves hölgy vonja magára a figyelmemet. A mai délután is azt igazolja, nem tudna annyit mesélni, hogy megunhatnám. Nos, mit szól hozzá, megérkeztünk. - Szent atyám! Hogy elszaladt az idő! Hat óra van. Nálunk már a kapu előtt toporognak a srácok. - Hogy fogja elviselni az anyukája rosszalló tekintetét? - Nem lesz könnyű - komolyodott el - a séta alatt elhatározássá érlelődött bennem, még ma este szakítok a srácokkal. Köszönöm a kellemes délutánt - mosolygott Ádámra kedvesen. Tündéhez fordult: - ugye, nem haragszotok rám, hogy ma rátok nem sok időm jutott? - ölelte át Tünde vállát. - Örülök, hogy hallgattál rám, tudtam, hogy jól fogod érezni magad - mosolygott kedvesen rá. - Ha megengedi Beácska, hazakísérném - mondta Ádám. - Örömmel elfogadom - mondta, majd Tündére nézve folytatta: - Holnap felhívlak, és elmesélem, hogy zajlott a mai este. Sziasztok! - mondta Tündét megpuszilva, Leventének kezet nyújtott, és indult a kocsijához. Ádám is beült a sajátjába, és maga elé engedve Beát, kanyarodott ki utána a parkból. 3. Szilágyi ezredes negyedéves értekezletet tartott ünnepélyes keretek között. A beszámolók után felállt, és beszélni kezdett: - Őszintén örülök az elért eredménynek, fiúk! A tények szerint a budapesti csoportot három év áldozatkész munkával sikerült feloszlatnunk. Köszönöm! Nélkületek nem sikerülhetett volna! Gondolom, ti éppúgy örültök, mint én, hogy a jelentések már arról szólnak, Müller úr a környező országokra fordította figyelmét. Igaz, valakikre ennek kapcsán komoly feladat hárul, mert a csehszlovákok és jugoszlávok jelezték, hogy pár hónapra szeretnének egy - a témában tapasztalt - tisztet kölcsönkapni - nézett Gaál őrnagyra - A személyek kiválasztása már a te feladatod lesz. Majd ismét a csoportra fordítva tekintetét, folytatta: - Külön szeretném dicséretben részesíteni Gyurit és Gergőt, akik példamutató összefogással avatták be a nehéz munkába szinte észrevétlenül Fenyő Rolit... - Tőled tanultuk a fogásokat. Nekünk már csak finomítani kellett őket - szólt közbe szerényen a főnökére kacsintva az őrnagy. - Köszönöm. Elmondhatom, kicsitől-nagyig szép munkát végzett mindenki! Érezzük magunkat vállon veregetve, fiúk! A kapott elismerésért keményen megdolgoztatok. Rengeteg áldozatot hoztatok az eredményért. Volt, akinek a magánélete, a házassága ment rá a berlini csoport felszámolására - nézett részvéttel Gaál őrnagyra. - Köszönöm az elismerő szavakat! Az elért eredmény azonban elsősorban neked köszönhető. Bravúrosan választottál magad mellé megbízható, terhelhető munkatársakat. Egységes csapattá formáltál minket. Szervezted, irányítottad és tartottad kézben a szerteágazó feladatokat. Sőt, azt is tudja mindenki kicsitől nagyig, hogy nélküled nincs feltárás, felgöngyölítés, leleplezés! - mondta komolyan a mindig bohém őrnagy. - Rendben van, ne írjuk az udvariassági köröket, Gyurikám! Halljátok a lényeget! A főnökség elismerését tolmácsolom. A csapat minden tagja egy fokozattal feljebb léphet a ranglétrán, és a szokásoktól eltérően nem január 1-től, hanem már a jövő héttől viselhetitek az új rendfokozatotokat. Gaál őrnagyra nézett: - Nem maradsz ki te sem, a jövő héttől alezredes leszel. - Één? - nézett meglepett csodálkozással a főnökére. - Igen! Megdolgoztál érte, hogy rövid időn belül két rangot ugorhass! De három évvel ezelőtt én is alezredesként ültem ebbe a székbe, amit január 1-től neked örökítek át. A csoport felé fordulva folytatta: - A béretek a rendfokozatoknak megfelelően emelkedik. A kiemelkedő teljesítményünkért a minisztérium magas jutalomprémiumban, és egy hónap jutalomszabadságban részesít bennünket. Ez idő alatt próbáljátok meg kipihenni a három év folyamatos szolgálatot. Az utolsó jó hírem, ma nincs eligazítás! Intézzétek el a félbemaradt teendőiteket, hogy a jövő keddtől nyugodt lelkiismerettel mehessetek szabadságra. Emelem poharam a sikeres munkánkra, a megérdemelt jutalmunkra. Egészségetekre! - koccintott elsőként Gaál őrnaggyal, majd körben minden beosztottjával. Ádám kissé izgatottan csöngetett be Leventéékhez. Kinga szaladt ajtót nyitni. - Csókolom, Ádi bácsi! - Szia, törpikém! Szomszédolsz, angyalka? - puszilta meg a kislányt. - Igen, de már megyek is haza, mert Gabcsika meg nem is tudja, hogy Tündikénél vagyok - szaladt le a lépcsőkön. - Szia, Ádi! - szólt ki a konyhából Tünde. - Szia, Tündikém! Levi megszökött? - Lent van a pincében, valamit nagyon tervezget, méreget. Gyere, ülj le! Mindjárt leszólok neki - lépett a házi telefonhoz. - Levikém, Ádi vár rád! Azonnal jön - mondta helyére téve a kézibeszélőt. - Rengeteg mesélnivalóm van - mondta Ádám. - Akkor gyertek be a nappaliba, és mesélj! - mondta az ajtóban megállva Levente, Ádám utolsó szavait hallva. - Menjetek, megyek azonnal én is, csak lezárom a gulyást, és kiveszem a buktát a sütőből - mondta Tünde Leventére nézve. - Oké, drága! Beviszem a terítéket, és jövök a többiért. - Nagyon finom illatok terjengnek, de nem vacsorázni jöttem - szabadkozott Ádám. - Hát persze, hogy nem, de azért remélem, velünk tartasz? - kérdezte nevetve Levente tányérokat, poharakat, evőeszközöket, szalvétát és abroszt téve a tálcára. Miután Tünde is asztalhoz ült, Ádám mesélni kezdett: - Két gond foglalkoztat mostanában... Beáta és apa. Az utóbbival kezdeném. Mielőtt hozzátok jöttem, volt egy nehéz fajsúlyú beszélgetésünk. Megerősödött Roli gyanúja, apa és Dorka néni barátsága szerelemmé fejlődött. Pironkodva mesélte, sokszor tűnik úgy, mintha anyukámmal beszélgetne, őt látná maga előtt. Úgy érzi, a sors másodszor vette el tőle amiért érdemes lenne élnie, dolgoznia, tervezgetnie. Értetlenül néztem rá, erre azzal folytatta, Zsuzsa teszi lehetetlenné az életét. Nem akar válni, nem veszi át a bírósági értesítéseket. - Hol lakik, amikor Pesten van? - kérdezett közbe Levente. - Pesterzsébeten, az egyik rokonánál. Azért problémázik Zsuzsa viselkedésén, mert Dorka nénivel csak tiszta lappal kezdhet. Nem akarja lejáratni azzal, hogy évekig odajárkál hozzá. Azt tanácsoltam neki, beszélje meg Dorka nénivel a dolgot. Ha neki is komoly szándéka van apával, csinálja egyedül végig a válást. Lennének tanúi, de nincs rá szüksége, a rendőrség igazolja a különélést, azt, hogy Zsuzsa a megfigyelésük alatt áll. Kis hallgatás után igazat adott, és azt mondta, a tanácsom szerint fog cselekedni. A másik dilemmám Beáta... Igazad lett, sajnos akaratom ellenére beleszerettem. - Nem tartom tragédiának - nevette el magát Levente. Ádám hosszan nézte, majd lassan elmosolyodott: - Izgalmas volt autóval hazakísérni. A mellékutcákban olyan közel mentem hozzá, csaknem összeért a két kocsi. A gyönyörű alakja, a kecses mozdulatai teljesen elbűvöltek. - Aranyosak voltatok, addig néztünk benneteket, amíg ki nem fordultatok a parkból - mondta mosolyogva Levente. - Halljátok hát a viharos este történetét: A kellemes sétaautózás hamar véget ért. Ahogy Bea előre jelezte, a srácok a kapuban várták. Nagy volt a meglepetés a két autó láttán. Amikor kiszálltunk, Beáta odajött hozzám, megkérdezte, van-e kedvem részt venni az összejövetelen. Sok gondolkodásra nem volt időm, igent mondtam. Odamentünk a srácokhoz, bemutatott nekik, és bementünk a házba. Mosolyogva mondta nekik, menjenek a nappaliba, mi is jövünk rögtön. Bemutatott a szüleinek is. Az anyukáján egyből látszott, hogy nincs elragadtatva Bea ötletétől. A srácok fagyos hangulatban vártak. Bea helye az ajtóval szemben van, nekem vele szemben hagytak üres széket. Miután leültünk, Bea rövid bevezető után előadta a szándékát. Kedvesen, de határozottan kérte a fiúkat, értsék meg őt. Nehéz volt a döntés, de kényszerhelyzetben van, egy lebetegedett kollégája miatt. Már hónapok óta helyettesíti, ami nagyon fárasztó számára, és szeretné a szombatjait pihenéssel tölteni. Elhallgatott, néma csönd lett. Minden szempár rám tapadt. Mivel senki nem szólalt meg, ismét Bea folytatta azzal, hogy nem hallgatja el a másik okot sem, ami döntésre késztette. A két mellette ülő srácnak szánva szavait, hol az egyikre, hol a másikra nézett. Az egyik amolyan szekrény alkatú, nem túl barátságos tekintetű, a másik magas mosolygós. Ők a kiváltó okok. Addig nagyon jól érezte magát a társaságban, amíg egyenrangú társnak tekintették, de mióta Robi - a szekrényalkatú - és Fecó - a mosolygós - többet akar ennél, megváltozott köztük minden. Értetlen szempárok tapadtak rá. Különösen Robi adott hangot a nemtetszésének. Szúrós pillantásokat vetve rám, maró gúnnyal a hangjában közölte, meglepő a fordulat, de minden világos. Bea kedvességet erőltetve magára mondta, ha azt hiszi Robi, hogy én bármiről is tehetek, téved. Zűrzavar támadt, a srácok egyenként távoztak. Robi maradt egyedül. Visszafogva magát, próbálta Beát jobb belátásra bírni. Mivel sikertelenül, arrogáns hangnemben követelte, adjon egyértelmű magyarázatot a viselkedésére, mert azt a maszlagot, amit meg akar vele etetni, nem veszi be! Bea kikérte magának a durva hangnemet. Határozottan közölte, nem tartozik magyarázattal. A srác rám nézett, és számonkérő hangon kérdezte, mióta ismerem Beátát? Mire Bea felugrott, és ellentmondást nem tűrő hangon utasította rendre Robit. Erre magából kikelve ordította, hogy joga van tudni, miért rúg fel négy év barátságot egy idegen senkiért? Beáta idegesen sétálni kezdett. Majd megállt Robi előtt, és halk, visszafogott hangon beszélt hozzá: "Jól jegyezd meg, mert utoljára mondom el! Ha százszor állsz elém azzal, hogy szerelmes vagy belém, százszor foglak visszautasítani! Erőszakkal nem lehet érzéseket kicsikarni, az vagy van vagy nincs. Bennem irántad egyre inkább gyűlölet kezd kialakulni. Most pedig megkérlek, távozz!" Robi tajtékozva ugrott fel, kirohant, és úgy vágta be maga után a kaput, hogy a negyedik utcában is ágyúdörgésnek vélhették. Mikor kettesben maradtunk, kétségbeesve nézett rám, és a könnyeivel küszködve kért, ne haragudjak rá, ha tudta volna előre, hogy ilyen botrányba fullad a bejelentése, nem marasztalt volna. Próbáltam nyugtatni, de sikertelenül. Végül gyengéd hangon kért, ne értsem félre, de most az lenne a legjobb, ha én is elmennék, mert az anyukája pillanatokon belül óriási botrányt fog csinálni. Tettem egy erőtlen kísérletet rá, hogy meggyőzzem, a kialakult helyzetnek oka vagyok, és nem szeretném magára hagyni ebben a kellemetlen helyzetben, de rázta a fejét, és azt mondta, ezt a harcot neki kell megvívni az anyukájával. Ki akart kísérni, de az apukája az előszobában visszaküldte, és ő jött ki velem. Megkérdezte, mi történt? Miután ecseteltem, sóhajtott, és azt mondta, Bea döntése már régen a levegőben lóg, de annak nem örül, hogy részese voltam, mert így más színezetet kap az egész. Mondtam, igaza van, rossz döntés volt, de hirtelen történt az egész. Barátságban váltunk el. Kocsiba ültem. Pocsék éjszakám volt. Másnap felhívtam, de nem lettem nyugodtabb. Megvártam az iskolánál, sétáltunk és beszélgettünk. Mikor elváltam tőle, már csaknem jókedve volt. Azóta minden nap a suli előtt várom. Rengeteget töprengek, és egyre világosabb előttem, köztünk csak barátság lehet. A saját érzelmeimet tudom kezelni, de Bea fokozódó rajongása kezd számomra ijesztővé válni. Nem akarok felelőtlen lenni! - Miért lennél felelőtlen? - kérdezte komoly tekintettel Levente. - Mert nincs erkölcsi alapom a múltamat Beátára erőszakolni. - Nincs semmi olyan a múltadban, amit ne vállalhatnál fel. Azzal természetesen egyetértek, hogy mielőtt kialakulna köztetek komolyabb kapcsolat, avasd be, ne legyenek titkaid. Ennyivel tartozol, hiszen ahogy mesélted, ő is nagyon őszintén beszélt neked az életéről. Egész életedben nem élhetsz bűntudatban egy rossz döntésed miatt! Számolnod kell azzal is, mit szalasztasz el, ha Beától elfordulsz. Az élet nem olyan kegyes hozzánk, hogy tálcán kínálja elénk a lehetőségeket. Azért kell komolyan megküzdened, amit kaptál. A múltad ismeretében döntse el Bea, kellesz-e neki így, vagy csak a selyempapírba csomagolt szépfiú kéne? Ádám felnevetett: - Én, a selyem papírba csomagolt szépfiú? Nahiszen, ilyet sem hallottam még!... De komolyra fordítva a szót, én is csak annyit mondhatok, amit apa mondott nekem, igazad van, le fogok ülni beszélgetni Beával, ezen ne múlhasson semmi. - Meglátod, ha belevágsz, sokkal egyszerűbb lesz, mint amennyire félsz tőle. - Ismét győztél! Köszönöm a bátorító szavakat.