Fullextra.hu - Élet a kastélyban 09

KILENCEDIK FEJEZET: VALLOMÁS 1. Ádám fázósan sétált az iskola előtt. Minden porcikájában reszketett a jeges szélviharban, most mégsem ez érdekelte. Azzal az elhatározással jött ma Bea elé, hogy mindent elmond neki. Három hete nyomasztja a beszélgetés elodázása, mára Bea biztosra ígérte, hogy szabaddá teszi a délutánját. Félt az elkövetkező óráktól... Talán ez az utolsó alkalom, hogy várhat rá, vele lehet. A gondolattól is összeszorult a torka. Kicsengettek. Öt perc várakozás után tűnt fel a hosszú folyosó végén Bea karcsú alakja. Még nem vett róla tudomást, hogy Ádám vár rá. Lassan, elgondolkodva közeledett. Ádám gyönyörködve nézte, milyen bájos a vállára omló világosbarna hajával, zöldesbarna, színt játszó szemeivel, amik csodálatos bájt kölcsönöznek a különleges arcának, ami mindig a hangulatának, lelki állapotának megfelelően változik. Minden alkalommal újat nyújt számára a rendkívüli, varázslatos lénye, amivel egészen elbűvöli őt. Amint meglátja, mosolyog, rajongás csillog a szemeiben, mint most is. Pár napja fedezte fel a szerelem féreérthetetlen jelét... Ez sarkallja a tisztázó beszélgetésre, pedig lehet, hogy ezzel mindennek vége. Lehet, hogy most gyönyörködhet utoljára a bűvöletbe ejtő, nőies idomaiban, amik a télikabátján át is izgalmasan domborodnak, a valószerűtlenül vékony derekában, ami előnyösen nyújtja meg kifogástalan felsőtestét. Tekintete lassan siklott végig a lány testén. A jó szabású szövetnadrágja úgy simul a hosszú combjaira, mintha most vette volna ki a vasaló alól. Magassarkú cipője valószerűtlenül vékonnyá, kecsessé varázsolja formás bokáit. Minél tovább nézi, annál meggyőzőbb, Bea valósítja meg a női ideálját, de hiába, mert a mai vallomásával fogja őt elveszíteni. Kabátjának gyors hullámzása árulkodik izgalmáról. Bájos mosolya Ádámból is űzi a nyomasztó gondolatait, elmosolyodva indul feléje. Egyszerre érnek az aulába. - Csókolom a kezét, Beácska! - köszöntötte kedvesen. - Üdvözlöm, Ádám! - nyújtotta keskeny kezét a fiúnak, aki meghajolva csókolta meg. - Mielőtt indulunk, szeretnék megbeszélni valamit. Mint említettem, komoly, meghitt beszélgetésre készülök, amihez nyugodt körülmények szükségesek. Van ilyen helyre ajánlata? - Nincs. Nálunk ma délután nincs otthon senki. Önnek lenne? - Talán, de nem biztos, hogy magácskának elfogadható. - Maguknál? - Igen, apa mindig otthon van. Beáta elgondolkodva nézte Ádámot, majd megkérdezte: - Akkor hol a baj? A kérdés meg van oldva. Nem hiszem, hogy ön lenne az a férfi, akitől tartanom kéne... Különben is, hat-hét srácra vagyok hitelesítve! - fűzte hozzá nevetve. Ádám is elmosolyodott: - Igenis! Részemről a teljes meghunyászkodás! - mondta kedves játékossággal, majd elkomolyodott: - Köszönöm a megelőlegezett bizalmat... Nagyon örülök, legalább bemutathatom apának - nyitotta Bea előtt az ajtót. Kiléptek a metsző hidegbe. Bea felgyorsította lépteit. Ádám gyengéden megfogta a karját, nehogy a jégen megcsússzon a magassarkújában. Elbizonytalanodva Beára nézett: - Két kocsival megyünk? - Nem. Az enyém itt marad... Legalább apu látja, hogy még nem mentem haza. Ádám előzékenyen besegítette a kocsiba. Beült mellé, és óvatosan indult meg a jeges úton. Figyelmét az éles jégbordák kötötték le. Amint kikanyarodott, Bea megpillantotta az iskola mellett leselkedő Robit. Eltorzult arccal nézte őket. Bea elfehéredve figyelte a visszapillantó tükörben, vajon Ádám észre vette? Megnyugodott, mikor látta, hogy az úttal van elfoglalva. Nem beszélgettek, mindketten gondolataikba mélyedtek. Beát is nyugtalanság fogta el Ádám eltökélt arcát látva. Legalább annyira félt a délutántól, mint Ádám. Csak lennének már túl a titokzatos beszélgetésen! Most legszívesebben kiszállna a kocsiból, és kifutna a világból. Végre megérkeztek. Ádám kiszállt kaput nyitni. A bejárat elé állt be, hogy Bea a puha lábtörlőre léphessen ki, de ő Ádám szomorú arcát, mozdulatait figyelte. Ádám megkerülte a kocsit, és előzékenyen megfogta Bea karját, hogy kiszálljon. Beléptek a házba. Meglepő kép fogadta őket. Minden ajtó csukva volt, ami azt jelentette, Ádám édesapja nem volt otthon. Zavartan a lányra nézett: - Apa nincs itthon... Erre nem voltam felkészülve. Beáta elmosolyodott: - A véleményem nem változott, nem fogok elmenekülni. - Köszönöm, nagyon jólesik a feltétlen bizalma - segítette le a lányról a kabátját. Vállfára tette. Benyitott a konyhába, az asztalon várta Balázs levele. Ádikám, döntöttem, szót fogadok neked, Pestre mentem. Nem tudom, meddig maradok, de minden nap hívni foglak. Teát, kávét főztem, az ebéded a hűtőben van, a laborban csak felügyeletet kell tartanod. Szia! - Apa Pestre utazott - mondta a lányra nézve - az én birodalmam az emelet, ott szeretek jobban lenni, de maradhatunk lent is. - Akkor menjünk fel! - mondta határozottan Bea. Ádám tálcára rakta a teát, kávét és habszifont, maga elé engedve a lányt, nyitotta előtte a lépcsőház ajtót. - Foglaljon helyet! - mondta belépve a nappaliba. Mindketten a kanapéra ültek. - Kávét tölthetek vagy teát? - Teát kérek. - Megkérdezhetek valamit? Bea egész testében reszketett, csak a fejével biccentett igent. - Megbánta a döntését? Mondja meg bátran, nem fogok megsértődni, ha elhalasszuk a beszélgetést. - Nem, de a közlésétől félek. - Számomra sem közömbös a beszélgetésünk, mert a múltamba szeretném beavatni, aminek ismeretében döntenie kell kettőnk további sorsáról. - Tudtam előre, hogy ilyesmiről lesz szó. Tisztában vagyok azzal is, nem én döntök, ön már megtette saját magában, de a múltjáról szívesen hallanék, mert őszintén érdekel. - Nem, Beácska, téved, a döntés az ön kezében lesz, mert az együtt töltött három hét alatt sikerült rabul ejtenie. Kezd nélkülözhetetlenné válni számomra a rendkívüli egyénisége, ezért gondoltam úgy, addig kell egymással mindent tisztáznunk, amíg megtehetjük nagyobb lelki sérülés nélkül. - Nem értem, Ádám. Az érzéseinket nem szabad manipulálni. Engedni kell szabadon, természetesen kibontakozni. Nézze, ha egymás megismerése negatívan befolyásolná bármelyikünket, azért nincs miről beszélgetnünk, ha közelebb hoz minket, azért. Vagy változott valami, amiről nincs tudomásom? Netán a személyem ellen van kifogása? - Szent ég! Hogy juthatott ilyen következtetésre? A fejtegetésével egyetértek, de ön még jóformán semmit nem tud rólam. - A pár hét alatt megismertem annyira, hogy biztos legyek benne, nem tud nekem olyat mondani, amivel az érzéseimet, az önről alkotott véleményemet befolyásolhatná, de mint mondtam, a múltja nagyon érdekel. Ádám nem tudta levenni szemét a lányról. Pár másodperc hallgatás után beszélni kezdett: - Említettem már, hogy a pályafutásomat külföldön kezdtem. Ennek a három évnek a rövid történetét szeretném elmondani. Ötödéves voltam a Közgazdasági egyetemen, amikor egy kint élő magyar tudós professzornak - Mátrai Mátyásnak - köszönhetően negyedmagammal elnyertünk egy berlini ösztöndíjat, ami három hónapra szólt. Ez a rövidke időszak pecsételte meg a múltamat. Kint tartózkodásunk alatt a professzor úr vett minket szárnyai alá. Ő adta a feladatainkat, segített bennünket, tanácsokkal látott el minket. Segítségére nagy szükségünk is volt, mert úgy kellett helytállnunk a munkaebédeken, fogadóesteken, mint a leggyakorlottabb üzletkötőknek. Nagy szerencsétlenségemre engem a professzor úr Herbert Müller, vegyipari mágnáshoz osztott be elsőként, ahol Nadina Müller, a lánya azonnal kiszemelt magának. Maga mellé ültetett, és kisajátította a személyemet. Így a rámbízott feladatot sem végezhettem el. - Szabad erről kicsit bővebben beszélnie? - kérdezett közbe Bea. - Természetesen. Tudnunk kellett a jelenlevők nevét, pontos rangját, a témát, amit felvetettek, és kis jellemrajzot adni róluk. Beáta csodálkozó tekintetét látva vetette közbe: - Tudom, mit kérdezne, de ebben a pillanatban csak nagyon bonyolultan válaszolhatnék. Szóval szorongva mentem az első konzultálásra, ahol mindenki beszámolt a tapasztalatairól, és megbeszéltük a felmerült problémákat. Nem lettem elmarasztalva, de az általam mondottak alapján a professzor úr a lelkünkre kötötte, ne engedjünk a kísértésnek, mert könnyen bajba kerülhetünk. Sajnos igazolódtak a szavai. Nadina rendkívül céltudatosan font a hálójába. Az én sorsom egészen másképpen alakult, mint a társaimé. Ők továbbra is névsor szerint mentek a munkaebédekre, estélyekre, én állandó meghívót kaptam Müller úrékhoz. Pár hét után Nadi nem érte be a jelenlétemmel, külön feladatokat kért a papájától, hogy szorosabbra fűzhesse a kapcsolatunkat. Éberen figyeltem, és igyekeztem távolságtartó lenni. Nadi tisztában volt vele, meddig maradok Berlinben, az idő múlása sürgette továbblépésre. Megfűzte hát a papát, tegyen próbára, mennyire vagyok alkalmas a feladatra. Ez idő alatt Müller úr is megkedvelt, és hallgatott a lányára. Behívott magához, megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha próbára tehetném magam, mit tanultam a kintlétem alatt? Azzal próbáltam meg kihátrálni a válaszadás alól, ami igaz is volt: a professzor úr engedélye nélkül nem vállalhatok külön feladatot. Erre fölényes mosollyal elém tette a professzor által aláírt írásos engedélyt. Az állt benne, azzal a feltétellel engedélyezi, ha továbbra is folyamatosan beszámolhatok neki, és ha jónak látja, azonnal visszahívhat Berlinbe, mert személyes felelősséget vállalt értünk. Ez megnyugtatott, és vállaltam az egyhetes vidéki utat. Ekkor Müller úr egy vaskos dossziét adott, hogy abból készüljek fel utazás előtt. Belevetettem magam. Nadi közben persze szövögette körém a hálóját folyamatosan. Ő kísért el, amire az volt a magyarázat, a feladatban egyedül kell helytállnom, de helyismeret hiányában ő lesz mellettem. Egy kétszobás lakosztályt foglalt le. Így érte el, hogy éjjel-nappal a közelemben lehessen. Még mindig elönt a szégyen, ha eszembe jut, milyen könnyű győzelmet aratott fölöttem, milyen balgán sétáltam be a gondosan előkészített csapdájába. Egy hét alatt teljesen behódoltam neki. Nincs mentség számomra, mert az igaz, hogy szellemileg teljesen lefoglalt a feladat, de nem lett volna szabad akarata szerint sodródnom. Mikor visszajöttünk, már nem volt kétséges, hogy államvizsga után hol folytatom az életem - sóhajtott fel. - Miért önmagát vádolja egy ravasz nőszemély cselszövéséért? Nem mentséget keresek, de Nadina ravasz módon használta ki a tapasztalatlanságát, kezdeti nehézségeit. Először találta szemben magát az úri huncutsággal, ahol a cél szentesíti az eszközt. A botlása elemzéséhez ez is szervesen hozzátartozik. - Köszönöm, ha így gondolja. Úgy érvel ellenem... Áh, dehogy ellenem... mellettem, mint egy védőügyvéd - mosolyodott el Ádám - a legnagyobb vétségem, hogy nem kértem a professzor úr segítségét, hanem engedtem magamat kiszolgáltatni a Müller család kénye kedvének. Elhallgatott, nézte a szálfaegyenes derékkal ülő lányt. - Mielőtt folytatom, megkínálhatom valamivel? Finom szendvicset tudok készíteni, de szívesen venném, ha velem tartana apa által főzött ebédben. - Köszönöm, szívesen tartanék önnel, de nem szoktam ebédelni, így nem vagyok éhes. - A tea sajnos kihűlt, de hozok hideg üdítőt - állt fel Ádám. Egészen közel ült vissza Beához. Miután mindketten az asztalra tették poharaikat, folytatta: - Müller úr felismerve az adottságaimat - a három nyelv csaknem anyanyelvi szintű tudásomat -, komolyabbnál komolyabb feladatokkal látott el, hiszen nyelvi akadályok nem voltak előttem. - Melyik nyelveket beszéli ilyen kitűnően? - Németet, angolt és a franciát. Két és fél évig nem derült ki számomra, hogy kémszervezet hálójába kerültem. Ez idő alatt csak napokat töltöttem Berlinben. A felpörgetett életritmusom teljesen átformálta a gondolkodásomat. Sajnos csak akkor jöttem rá, milyen veszélybe kerültem, amikor Müller úr parkolópályára kényszerített. Ekkor tűnt fel az is, hogy a hős szerelmem - aki mikor vele voltam, hihetetlen ragaszkodó volt, rajongó szerelemmel viszonyult hozzám - egészen jól viselte a távollétemet. - Szóval valóban csak eszköz volt a kezében? - Sajnos... Hagytam magam az ábrándozásaival elkápráztatni. Na és azzal, hogy távollétemben folyamatosan az életünket szervezte: a karácsonykor megtartott eljegyzésünket, a nyárra kitűzött esküvőnket. Amikor tavasszal visszatértem a leghosszabb kiküldetésemből, Pekingből, Müller úr azt mondta, egyelőre nem ad újabb megbízatást, szervezzem Nadival a ceremóniával járó teendőket, a nászutunkat. Csak akkor kaptam észbe, hogy nem erről van szó, amikor korlátozta a mozgásteremet: nem hagyhattam el engedély nélkül Berlint. Megfigyeltem, amint kiléptem a saját építésű villámból az utcára, mindenhova követnek. Később már a villát sem hagyhattam el. De erősítette a gyanúmat Nadina megváltozott viselkedése is, aki egyre nehezebben viselte az állandó jelenlétemet. Napokra tűnt el úgy, hogy magyarázatot sem adott rá. Emiatt napirendre kerültek a nézeteltérések, mind hevesebb veszekedések. Végül hazaköltözött tőlem a szüleihez. Nagyon elkeseredtem, amikor kezdtem átlátni a kilátástalan helyzetemet. Nadi már csak mint férfire tartott igényt rám. Ekkor dolgoztam ki az általam "szerelmi alku"-nak nevezett elméletemet, aminek a lényege: csak ellenszolgáltatás fejében voltam hajlandó rendelkezésére állni. Ennek eredményeként látogathattam haza egy hétvégére májusban. 2. - Augusztusban Müller úr végső lépésre szánta el magát, be akart hivatalosan is szervezni a kémszervezetébe. Nagy szerencsémre a munkaszerződésnek álcázott kötelezvény aláírását elodáztam. Ekkor Müller úr - hogy kompromitálhasson - álfeladattal hazaküldött Nadina kíséretében. - Ön már kint tudta, hogy álfeladattal küldi haza? - Ezt nem mondhatom, de akkor már minden cselekedetüket kritikusan fogadtam. Feltűnt, hogy utazásunk előestéjén Müller úr behivatott, és nagy meglepetésemre Levente felől érdeklődött. Fogalmam nem volt, honnan tudnak a létezéséről, de azzal tisztában voltam, hogy félrevezető mesét kell rögtönöznöm. Előadtam, hogy kissráckorunk óta haragban vannak a szüleink, és nem tudunk egymásról semmit. Hogy nem lehettem hiteles, itthon derült ki, amikor Nadina elszánt nyomozásba kezdett Levente után. Az ezredes úr ekkor döntött úgy, hogy eltávolítja őket a környékről. Emiatt kell nekik itt élniük. - Maga miért nem kérte a rendőrség segítségét? - kérdezte Bea. - Erre nem egyszerű a válasz. Minden mellettem szóló bizonyíték Berlinben van. Úgy gondolkodtam, ha az itthon tartózkodásom alatt adom fel magamat, kiszolgáltatom nekik Leventét, veszélybe sodrom a rokonaimat, na és én, mint kém kerülök börtönbe. - Értem... Mi volt az álfeladata? - Ősszel félbemaradt egy üzletkötésem a kínai út miatt, Müller úr azt mondta, hozzam a véglegesítést tető alá, és kaptam új megbízatást is. De - mint később kiderült - ezáltal akarták felmérni az itthoni mozgásteremet, kapcsolataimat. Én nem hagytam figyelmen kívül, hogy mindenhova követnek, útjaimat eszerint szerveztem. Itthoni pályán verhetetlen vagyok. Amikor rájöttek, hogy jól konspirálok, Nadina parancsba kapta, állítsa le az álfeladatot, és kényszerítsen - ha kell az életem árán is - Levente és baráti köre beszervezésére. A feladatot kerekperec megtagadtam. Itt kell közbevetnem, Szilágyi ezredes úr - a magyar rendőrség nyomozója - engem már Berlinben figyeltetett. Ők ugyanis előbb szereztek tudomást Levente veszélyeztetettségéről, mint én. Így amikor Nadina tehetetlen dühe elől menekültem, Gaál - akkor még százados, ma már éppen e feladat eredményes végzése kapcsán - alezredes követett, és letartóztatott. De ha nem így történik, áruló akkor sem lettem volna. - Efelől nincsenek kételyeim - vágott közbe Beáta. - Köszönöm. De hogy folytassam, vallomásommal azonnal tisztáztam magam, de az életem védelme érdekében nem engedtek szabadon. Két és fél hónapot töltöttem fogságban kivételezett körülmények között. Ez idő alatt hoztuk haza Berlinből a számítógépem, amire már hetek óta mentek az információk a kémszervezet tevékenységéről. Az anyagot - szakember híján - nekem kellett feldolgoznom. Ennek segítségével számolták fel a budapesti csoportot. Akárhogyis történt, a tény az, hogy priusz nélkül ugyan, de börtönben voltam. Ez az, ami miatt köztünk nem lehet több, mint barátság. Elhallgatott. Beáta elgondolkodva nézte jó ideig. Mivel nem szólt, Ádám folytatta: - Mióta önt ismerem, ébredtem rá, milyen szűk mozgásterem van, hogy költői kifejezést használjak: az élet színpadán... Ebbe nem fér bele a párkapcsolat, a pedagógus hivatás, amik jelenthetnék számomra az új életteret. Nehezen, de elfogadtam, nyugodt életem akkor lehet, ha maradok azon a szűk mezsgyén, amit a szabad élet engedélyez nekem: apával járom az erdőt, és segítem a kutató munkáját. A természet nem csal engem meg. Szeretném, ha megértene, és elfogadná az érveimet. Mélyet sóhajtott, elhallgatott, rosszkedvűen nézett maga elé. Beáta feldúltan ült, a könnyeivel küszködve szólalt meg: - Ádám, miért teszi ezt velünk? Miért taszít el magától? - préselte ki magából a szavakat. Hirtelen felállt, izgatottan sétált. Próbált megnyugodni, majd visszaült Ádám mellé, határozottan feléje fordult, kezét a kezére tette, és elszántan beszélni kezdett: - Meghallgattam az érveit, pontosan értem a viszonyulását. Arra kérem, tegye félre a súlyos gondjait, és most ön próbáljon megérteni engem. Ön mondta, én csak megjegyeztem, nem lehet véletlen, hogy a sors kétszer sodort bennünket egymás mellé. De nem lehet véletlen az sem, hogy egymástól függetlenül szerettünk egymásba. Igen, jól hallotta! - erősítette meg szavait, mikor Ádám meglepetten ránézett - nem csak ön belém, de én is önbe. Minél közelebb enged magához, annál többet jelent számomra. Ádám, én komolyan veszem az életet, és soha nem adom fel, ami fontos nekem! Márpedig a jövőmnél nincs számomra fontosabb! Nem fogok lemondani önről csak azért, mert ön lelkiismereti kérdést csinál a fiatalkori rossz döntéséből! Meg kell értenie, felelősséggel tartozik a hibás döntéséért, mint mindenki más, a következményeiért bűnhődött már eleget, az életről nem mondhat le! Tudom, most önnek nemtetsző dolgot cselekszem, mert ugyebár egy jólnevelt nő nem adhatja ki soha az érzéseit az iránta érdeklődő férfinek... De engem ezek a konvenciók abszolút nem érdekelnek! Nem... A boldogságom, a jövőm nem vetem alá hiúságból, elvárásból semminek! Nem, mert egyre biztosabban érzem, nekünk egymás mellett lehet csak boldog jövőnk. Biztosan érzem azt is, hogy jó úton járok, mert én merek hinni magunkban, a szerelmünkben, és ezért ha kell, önnel szemben is harcolni fogok, amíg meg nem győzöm. Bizonyítsa be az idő, hogy nincs igazam! Nem szeretném, ha a kitörésemet dacnak, játszmának tekintené, mert komolyan gondolok minden kimondott szavamat! Annyira szeretném, ha olyan sziklaszilárdan tudna hinni a kettőnk közös jövőjében, mint én hiszek. Kifulladva hátradőlt, és elhallgatott. Ádám nézte az elszánt tekintetét. Egészen közel húzódott hozzá, egyik kezével gyengéden átfogta a vállát, másikkal megfogta a kanapén nyugvó kezét, és halk, nyugodt hangon beszélni kezdett: - Higgye el, nincs főbb vágyam, mint a szavaiban hinni... De szépen kérem, gondolja végig a döntése következményeit. Hogy fogja elfogadtatni a személyemet a szüleivel, a rokonságával, ha fény derül a múltamra, amit nincs szándékomban családi körben titkolni? Higgyen nekem, a világgal nem szállhat szembe! Beácska, éreznie kell, milyen sokat jelent nekem! Hinnie kell azt is, önt védem, mikor magamtól óvom! - Nem! Engem csak azzal védhet, ha mellettem marad! Ha bízik az érzéseiben, bennem! Abban igaza van, a világgal nem szállhatok szembe... Ezt nem is tenném. Nekem egyetlen ember, az apukám véleménye fontos, ő pedig a tények tudatában mellénk fog állni! - Rendben van, meghajlok az érvei előtt, gondolja át a hallottakat, és ha két nap múlva is így gondolja, elfogadom a döntését. Beáta elszántan nézett Ádám szemébe, úgy beszélt hozzá: - Adhat nekem időt, de én holnap, száz nap múlva sem fogom másképp gondolni. Meggyőződésem, ha valaha elválunk egymástól, annak semmi köze nem lesz a múltjához. Kipirultan nézte Ádámot. - Nem tudom, honnan önben ekkora elszántság, amivel térdre kényszerít, de ebből fogok erőt meríteni. Be kell vallanom, őrülten vágytam rá, hogy így viszonyuljon a vallomásomhoz. Szabad utat engedek az érzéseinknek, de amint észreveszem, hogy megbánta a jelenlegi döntését, azonnal félreállok! Jólesik a határozottsága, és amit az imént mondott, felejtse el! Mi az, hogy nekem nemtetsző dolgot művel? Édesen meggyőző volt, és ez igenis tetszik nekem! - vonta kicsit közelebb magához. Elhallgattak, némán nézték egymást. Bea törte meg a csendet: - Féltem ettől a délutántól, a közlésedtől... Jó, hogy túlvagyunk rajta. - Aranyos vagy! Köszönöm, hogy oldod köztünk a feszültséget. A közvetlenség édesen lággyá varázsolja a hangodat - suttogta szerelmesen - hajtsd bátran a vállamra a fejedet, hiszen te hat srácra vagy hitelesítve - nevette el magát, miközben gyengéden simogatta Bea karját - Bár ha arra gondolok, hozzátok azért nem hívtál, mert... - Mert az anyukám előítéleteit tartottam szem előtt, mielőtt még valami más butaságot gondolnál - vágott közbe Bea. Ádám bátrabban ölelte magához. Bea vállára hajtotta a fejét, mélyen egymás szemébe néztek. - Mennyire vágytam rá, hogy ilyen közelről nézhessek a beszédes szemeidbe - csúsztatta Bea válláról derekára a kezét. Magához vonta, és lágyan megcsókolta a puha, forró ajkát. - Miért pirultál el ennyire? Már régen megértettem, első vagyok az életedben, ezért nem kell szégyellned magad. - Igen... Így van, és félek, hogy kiábrándulsz belőlem. Te gyakorlott nőkhöz vagy szokva, akik pontosan tudják a dolgukat... Taníts meg engem mindenre! - Nekem pontosan a te ártatlan tisztaságodra van szükségem. Eszem ágában sincs bármit is tanítani... Együtt tanulmányozzuk egymás lelkét. Tudom, hiteltelennek tartasz, de éretlen kamasznak érzem magamat melletted. Életemben először csapott meg a szerelem szele. Ezzel az érzéssel éppúgy nem tudok mit kezdeni, mint te. Tudod, kicsi hercegnőm, soha nem jelentett az gondot, hogy a vágyaim csillapítására ágyba vigyem az éppen kiszemelt hölgyet, de te nem egy nő vagy számomra, hanem maga a mennyei boldogság, az élet, a minden! Hiszel nekem? Beáta nem válaszolt, csak szerelmesen nézett a szemébe. Ádám bátrabban ölelte magához, szenvedélyesen csókolta. Beáta alig észrevehetően csókolta vissza. - Ölelj át, gyönyörűségem! Imádnivaló vad szenvedély tombol benned... Úgy tüzelt a tested az imént, hogy a levegőn át éreztem a forróságát. Jólesett tőle megperzselődni. Mindig ilyen vad szerelemre vágyódtam - suttogta Ádám szerelmesen. - Annyira szeretném hinni, hogy ezeket a gyönyörű szavakat csak nekem mondod. - Nem hiszel benne, kicsi hercegnőm? Beáta hosszan nézett a szemébe, majd elmosolyodott: - Talán igen... De erre a választ egyedül te tudhatod... Hihetek? - Ne nekem higgy, higgy a csalhatatlan női ösztönödnek. Mondd, mit súg? - Azt, hogy olyan őszintén viszonyulsz hozzám, mint én hozzád. Ezért mertem a jóelőbb szembeszállni a kételyeiddel, a bizonytalanságoddal. - Csak az ösztöneidnek higgy mindig, kicsi, okos tanárnénim. Azok soha nem fognak téged megcsalni. Ha nem érzed az érzéseid kölcsönösségét bennem, azonnal fordíts nekem hátat! - De én nem akarok neked hátat fordítani! Akkor nem látom a reakciódat, te buta! Elhallgattak, hosszan csókolóztak. Bea megmozdult a karjaiban. - Ó, istenem, az a rakoncátlan pulóver... Hát nem felcsúszott egy kicsit? Ne pirulj el ennyire, igazítsd meg, szépségem - engedte el. Beáta felállt, kecses mozdulatokkal igazgatta a félrecsúszott nadrágját, pulóverét. Ádám elbűvölve nézte, majd felállt, és ellenállhatatlan erővel ölelte magához. Amint magán érezte az izgalmas idomait, szenvedélyesen csókolta. Beáta odaadóan simult hozzá, és viszonozta csókjait. - Most aztán kezdhetsz mindent elölről - suttogta szerelmesen mosolyogva a lányra. - Ádi, én olyan boldog vagyok! - Mindenre megesküszöm, hogy nálam nem lehetsz boldogabb! - De igen! Mert az én boldogságom a szerelmemen kívül fűti a sikerélményem, hogy meg tudtalak győzni! - Nem azt akartad mondani, hogy le tudtál győzni, én büszke hercegnőm? - Nem, mert soha nem akarlak legyőzni. Ó, te szerelmes ördög! Romlásba viszel a szenvedélyeddel - simult Ádám ölelő karjaiba. - Majd te fordítasz a szekerünk rúdján a mennyei boldogság felé... Te értesz ehhez igazán! - csókolta meg forrón. Beáta tekintete a faliórára tévedt: - Te jó isten! Már hét óra van? Fel kéne hívnom aput, nehogy idegeskedni kezdjen miattam. Haza kell mennem, de ugye holnap vársz ismét? - Igazán szeretnéd? - Nem mondom meg! Találd ki! Majd holnap meglátom, mit álmodtál róla... De jaj neked, ha nem leszel a suli előtt - nevette el magát Bea. - Szóval tessék vallani! Holnap is örülni fogsz nekem? - Nem! Menj innen, te ronda! - akart kicsit hátrálni. - Nana! Nem olyan könnyű tőlem szabadulni, kicsi hölgy! Imádlak, érezned kell! - Mégis butaságokat kérdezel, és el akartál taszítani magadtól. - Butaságokat biztosan fogok még kérdezni, de mondd, mikor volt az már, hogy saját érdekedben el akartalak taszítani? Most valami mást szeretnék nagyon, de nagyon - szorította magához. Hosszan csókolóztak. - Most már tényleg fel kell hívnom aput, mert nem fogom bent találni. A telefonhoz akart lépni, de Ádám kezébe véve a készüléket, leült Beával a kanapéra. - Szia, apukám! - Szia, kicsim! Hol vagy? Anyukád már halálra idegesíti magát. - Anyu pontosan tudja, hogy Ádámmal vagyok. Veled is szerettem volna beszélni, de egész délelőtt zárva volt az irodád. - A tanácsnál hadakoztam egy kis pénzért. Nagyon elfáradtam. Anyukád már háromszor rámtelefonált, hogy mit tudok rólad? Épp az imént néztem ki a parkolóba, és kicsit én is megijedtem, hogy a kocsid még mindig itt van. - Kicsit elbeszélgettük az időt, de már indulok haza. - Azt mondta anyu, felhívta Robi, azt hiszem, ő idegesíthette fel. - Biztosan. Én is láttam Robit leskelődni a suli mellett. Nem tehetek róla, ha anyu jobban félt Ádámtól, mint tőle. - Jól van, kicsim, nincs semmi baj, bízom benned. Rohanok haza, otthon találkozunk. - Oké, apukám, megyünk mi is. Helyére tette a kézibeszélőt. Ádám elkomolyodva nézett rá: - Hol láttad Robit? - kérdezte lehangoltan. - Amikor elindultál. Feldúlt arccal bámult minket. Őszintén szólva örültem neki, hogy a jeges úttal voltál elfoglalva. Nagyon nem szerettem volna, ha miatta romlik el a délutánunk. Ádi, előtted adtam ki az útját, ugye nem fogunk Robi miatt veszekedni? Ádám magához ölelte: - Nincs okom benned kételkedni... De tartok tőle, ez a fickó nem adja fel! Még sok kellemetlenséget okozhat nekünk. - Lehet, de kettőnk ellen esélytelen. - Vigasztalj meg! - szorította magához Ádám Beátát. - Ha nem hiszel nekem, nem. Hagyj békében, te rosszaság! - fordult el tőle durcásan. - Naaa, drága hercegnőm! Nem válhatunk el haraggal... Tanár néni kérem, jó leszek! Beáta elnevette magát, átölelte. Hosszan csókolóztak. 3. Kinga pár hét alatt tökéletesen beilleszkedett az osztály közösségbe. A gyerekek általában kedvelték őt, mert mindenkinek segített, mindenkire kedvesen mosolygott, amikor szóltak hozzá. Zsófikán kívül a barátnőjével, Anikóval volt a legtöbbször, aki Kinga mögött ült. Vitája egyedül Zsófikával volt, aki mindenben ellentmondott neki. Jelenleg is nagy hangon igyekezett őt meggyőzni: - Mondtam már, nekem nincsenek rokonaim, és kész! Hagyj már békében! - kiabált nagy hangon szikrázó tekintettel nézve Kingát. - Zsófika, ne kiabálj, mert én nem haragszom rád, csak abban biztos vagyok, hogy rokonai mindenkinek vannak. Lehet, hogy nem sok, de azért van. - Még nekem sem mondta soha anyukám, hogy vannak rokonaim - mondta kedvesen Anikó. - Soha nem megy hozzátok senki? - kérdezte Kinga. - De igen, eljönnek a nagymamáim, ritkán a keresztanyukám, nagynénim, meg az unokatesóim. - Ilyenek nekem is vannak! - csattant fel Zsófi ismét. Kinga tanácstalanul állt, és gondolkodott. - Tudom-tudom... Nekem is vannak ilyenek is, de vannak rokonaim is. Anyu szokta mondani, hogy őt nem érdeklik a rokonok. - Nálunk még van kis család: aki anyu, apu, meg az öcsi. Meg van nagy család. Azok karácsonykor szoktak eljönni. Ők azok, akiket az előbb mind felsoroltam - magyarázta Anikó. Kinga meglátta Tündét a folyosón közeledni. Odaszaladt hozzá: - Szia! - ölelte át boldogan. Tünde megpuszilta. - Tündike, neked vannak rokonaid? - Igen vannak, kicsim. Rokonai mindenkinek vannak. - Nekem meg Anikónak nincsenek - mondta Zsófi, aki Kinga után szaladt, és Tünde oldalát ölelte át. Anikó hátulról támadott. - Ugye, hogy mondtam, Zsófika? Rokonai mindenkinek vannak - erősködött Kinga, Tündét szorongatva. - Anikó, gyere előre Kingiékhez - fogta meg Tünde a kislány vállát. - Nektek nincsen nagymamátok, keresztmamátok, nagynénétek? - nézett Zsófira, Anikóra. - De igen, azok vannak! - kiáltotta diadalmasan Zsófi. - Őket meg az ő rokonaikat mondjuk összevonva rokonainknak - magyarázta csendesen Tünde. - Nekem azt mondták otthon, az a nagy család - mondta Anikó. - Igen, ez is igaz, így is szokás mondani. De vannak olyan távoli rokonaink, akiket már csak rokonként emlegetünk. - Igen, tudom. Az én keresztmamám Amerikában lakik, azért jön el ritkán - vágta rá Anikó. - A távolságot nem úgy értettem, hogy messze lakik ide, hanem úgy, hogy van a nagymamádnak testvére, unokatestvére, nagynénje, ugyanúgy, mint neked. Őket már lehet, hogy nem is ismered, mégis rokonaid. Erika jött oda hozzájuk: - Szia, Tündi! Beszélni szeretnék veled. Gyerekek, menjetek játszani! - nézett a három kislányra. Tünde megsimogatta őket: - A következő szünetben megbeszéljük, ami még elmaradt, angyalkáim. Kinga az osztályba ment. Leült a helyére, és egy papírra rajzolgatott. - Szia, Kingi! - ült le mellé Szép Dávid, aki Zsófi mögött ül. - Szia, Dávid! - nézett rá meglepetten Kinga. - Csak azért akarok veled beszélni, mert meg akarom mondani, nem igaz az, amit Zsófi mond. Én nem haragszom rád azért, mert már nemcsak engem dicsér Erika néni a jó tanulásért. - Tényleg nem? Pedig mindig azt mondod, hogy azt én is tudtam, meg azt, hogy az én házim is mindig jó. - Hát csak azért, mert tényleg jó. De nem nézel hátra, hogy megláthasd, hogy én mindig mosolygok ilyenkor. - Nem, mert óra alatt nem szabad hátra nézegetni. De akkor Zsófi miért mond ilyet? Haragszik rád? - Lehet, de most nem erről akarok beszélgetni. Megmondod nekem, hogy mit szeretnél kapni tőlem a karácsonyi műsorkor? Mert Laci húzott téged, én meg Anikót, és elcseréltük vele a neveket. - De azt mondta Erika néni, ezt nem szabad elárulni, ti meg megbeszéltétek? - Igen, mert a fiúk meg szokták beszélni. - Jó, de miért cseréltétek el a neveinket? - Hát azért, mert én nem Anikónak, hanem neked akartam ajándékot venni, csak még azt nem tudom, mit, mert te nemrégen jöttél ide. De én azt szeretném, ha örülnél az ajándéknak. - Ha nem puskát, meg kardot veszel, mint Pesten Zsoltika szokott, akkor biztosan örülni fogok neki. De akkor még jobban, ha rajzolsz is valamit, mert nagyon szeretem a szép rajzokat. - Okszi, fogok rajzolni. De Zsolti miért vett neked fegyvereket, amikor te lány vagy? - Azért, hogy azzal játsszak, amikor vele vagyok. - Ti szerelmesek vagytok egymásba? Kinga nagy kerek szemekkel nézett Dávidra. - Miért gondolod ezt? - Hát csak azért, mert együtt játszotok, meg még ajándékot is vesz neked Zsolti. Kinga elgondolkodott, majd határozottan jelentette ki: - Nem. Legalábbis mi soha nem beszélgettünk erről. Nekem csak azt szokta mondani Zsolti, hogy majd ha nagyok leszünk, feleségül vesz. Ajándékot meg nem szokott venni, csak úgy ad. - Nem értem. Csak azt vesszük feleségül, akit szeretünk. - Hát nem tudom. Én szeretem Zsoltikát, de azt nem tudom, milyen az a szerelem. De azt sem tudom, ő hogy szeret engem. - És azt sem értem, hogy csak úgy ad. A sajátját adja oda? Kinga rántott egyet a vállán: - Nem tudom, nem szoktam megkérdezni tőle. - Ó, ez a fegyver nagy hülyeség! Te szeretsz ilyenekkel játszani? - Én nem. Ki is szoktam találni, hogy játsszunk inkább tanárosat. - Úgy, hogy te vagy a gyerek, és menni kell az iskolába? - Nem. Olyankor matekozunk úgy, hogy mindig más a tanár. - Te olvasni nem is szeretsz? - De én igen, csak Zsolti nem. Pedig ő bíró akar majd lenni, aki a bűnösöket bezáratja a börtönbe. Akkor meg úgyis sokat kell majd neki olvasni. - Hát igen, meg még a törvényeket is tudnia kell. - Hát persze. Mire nagy lesz, megtanulja majd. Kinga letette a színes ceruzát, hosszan nézte Dávidot, majd kissé bátortalanul szólalt meg: - Nekem olyan furcsa, amikor Erika néni úgy hív téged, hogy Szép Dávid. Komolyból ez a neved? - Hát persze. - De ez olyan mókás. - Tudom. Az oviban csúfoltak is miatta. Azt mondták, csak azért is csúnya vagyok. - Nem is vagy csúnya. Nagyon szép szemed van, meg az is tetszik nekem, hogy nagyobb vagy, mint mindenki más. - Úgy gondolod, hogy azért, mert én állok a tornasor végén? - Igen úgy. Te már nyolc éves vagy? Mert a pesti oviban volt egy fiú, aki mindenkinél nagyobb volt, és ő egy évvel idősebb volt, mint mi. - Nem. Én majd csak február végén leszek nyolc. Te mikor? - Én augusztus végén, amikor már majdnem harmadikba megyünk. - Értem... Különben te is nagyon szép vagy. Már akkor is láttam, amikor először bejöttél az osztályba. Olyan kár, hogy nem mellettem ülsz. - Mert engem Zsófi választott. - Tudom. Mert én akkor még nem tudtam, hogy ilyen szép vagy. Meg azt sem tudtam, hogy a matekról olyan jól el lehet veled beszélgetni, mert te mindig megérted a szövegeseket. - Én ha nagy leszek, olyan mérnök akarok lenni, mint amilyen apu, amikor nem kell kórházban lennie. Azt mondta, akkor nagyon kell tudnom a matekot, hát ezért tudom annyira. - A mérnök az férfi szokott lenni. - Tudom, de ha nem lehetnék az, apu biztosan mondta volna. Azért is akarok az lenni, mert akkor sokat rajzolhatok majd. De lehet, hogy olyan közgazda leszek vagy hogy is mondják, mint Gabcsi, mert ő meg mindig számol. De akkor is kell tudnom a matekot. - Hallottam, amikor mondtad Zsófinak, hogy Gabcsi a tesód, de akkor nem értem... Ő már közgazda, és dolgozik? - Nem dolgozik, mert ő még egyetemre jár. - Ja! Értem. Én is fogok egyetemre járni, jó lenne veled. - Azért, hogy megbeszéljük a matekot? - Azért is, meg beszélgetünk majd másról is, mint most is. - Te miért nem fiú mellett ülsz? - Azért, mert Zsófi meg Anikó mindig beszélgettek órák alatt. - Akkor mellettem nem ülhetnél, mert én nem szoktam beszélgetni. - Azt tudom, de ha én választottalak volna, Erika néni megengedi. - Azt mondta Zsófi, te ott laksz abban az utcában, ahol ő. - Igen, ott. - Akkor ti délután együtt játszotok? - Nem. Én nem szeretem őt, mert nagyon irigy, és a barátnőivel is mindig kiabál. Ilyen volt már az oviban is. - Hol van az az utca, ahol laktok? - Liget-Gyöngyén, ahol te is laksz, csak nekünk át kell menni a hídon, egy kicsit el kell kanyarodni, és ott. Kinga elgondolkodva mondta: - ... Jó, de ott kétfelé is lehet kanyarodni. - Igen, de ha balra kanyarodsz, bemész az erdőbe. Közben már azt is kitaláltam, mit fogok neked venni. - Jó, de ne mondd meg, mert én nagyon szeretem akkor megtudni, amikor kibontom. De jó lenne, ha olyan szép csomagolóba csomagolnád. - Okszi. De milyenbe? Nekünk csak olyan csillogó csillagos van. Inkább gyere el velem a papírboltba, és mutasd meg, melyik tetszik neked. - Nekem tetszik a csillagos. Engem nem enged el Gabcsi, mert itt még senkit nem ismerek. Téged elengednek otthon? - A papírboltba el, mert ott van az utcánkban. - Ja! Akkor már tudom, hol laksz, mert Gabcsi elvitt engem a papírboltba. - Láttad azt a sárga házat? Mert csak a mi házunk sárga az utcában. - Nem, mert nem is kerestem. - Pedig majdnem ott van mellette. Azt megengedi Gabcsi, hogy én átmenjek hozzád matekozni? - Azt biztosan, mert Pesten szokott hozzánk jönni Zsoltika is, de majd megkérdezem. Hozzánk is elengednek? - Oda nem, mert ti fönt laktok a hegynél, és az már messze van, de apu engem mindenhova elvisz, ahova kérem. - Te honnan tudod, hogy én hol lakom? - Mert hallottam, amikor Anikónak mondtad, hogy te Szilágyi Eszter néninél laksz, és az én szüleimnek is, ugyanúgy, mint Anikónak, ő volt az óvónénije. Nagyon szeretik őt, és meg szoktuk látogatni. Kinga hatalmas csodálkozó szemekkel nézte Dávidot. - Olyan szép vagy, amikor így nézel. Már az előbb is észrevettem. Megszólalt a jelzőcsengő. - Már ülj a helyedre, mert jön Zsófika! - Jó, de a szünetben beszélgessünk megint, mert meg akarom neked mutatni, milyen könyvből szoktam otthon külön matekozni. - Jó lenne, de akkor jön Tündike, és vele beszélgetek. - Akkor majd átviszem hozzátok, ha Gabcsi megengedi - mondta, miközben felállt, és a helyére ült.