Fullextra.hu - Névnapozó

A szerző elő -, utó - s középszava [… és evvel a verssel (Médea) befejeztem a Névnapozó-k írását. Bár egy hónap - az október - még hátra van, de átnézve naptáramban az a havi neveket - nem találtam ismerőst. Egyébként is, úgy érzem, itt és most kell abbahagyni. Ez egy olyan magaslat, ahonnan szép kilátás nyílik a többi versre (sőt még azt is mondhatnám, hogy megközelítőleg aranymetszésben van velük), de még nincs légszomj. Lehet, hogy lennének még meghódítandó csúcsok, de mind unalmasabb volna ennél. 2003. November 1-én kezdtem el írni a Névnapozót, tehát két és fél éve. Kezdeti tervem az volt, hogy az összes nevet, azaz a naptár 365 napjának nevét limerikekben írom meg, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a témák szétfeszítik e versforma szűk keretét. Később egy saját kreatúrát találtam ki, az un. rendetlen limeriket; lazábbra véve a figurát a tartalom csonkítatlansága érdekében. Aztán arra gondoltam, miért ne az adott mondanivaló keresse meg a neki legjobban megfelelő formát és stílust. Ez a gondolat felszabadítólag hatott; ezután már minden ment könnyedén. Közben, lassacskán, kialakult bennem a koncepció is, vagyis, hogy valójában mi is ez az egész. Ez pedig a következő: Valahol a világ végén (vagy: téren és időn túl, vagy: az n-edik dimenzióban) megyek egy végtelenbe tartó léckerítés mellett; elérek egy pontig, ahol felfedezek egy lyukat. Benézek, s ami odaát van, az maga a Névnapozó. Ott sütkéreznek a “napon” az eddigi és az eztán-lesz életem összes szereplője. De nem csak a hús-vér emberek, hanem, ha lehet így, kissé fellengzősen fogalmazni, egy személyes mindenség minden entitása. (Hála nektek: Morpheus, Phobetor és Phantasos, ti három álom-isten!) Mert, hogy csak néhány példát mondjak: ott van egy Csongor nevű, ami különös módon nem csak az én elsőszülött nagyfiam neve, hanem így neveznek egy óceánt is egy távoli bolygón; ott van egy Farkas nevű, akit rémálmában a Nagymama és Piroska asztrálja kísérti; aztán a hős Achilles, aki semmiképpen nem akar szűzen hősi halált halni; ott van Tivadar, aki valójában Tibor, és mégis Tivadar; Jónás, akit nem a Cet falt be, hanem éppenséggel fordítva; ott van egy Kelemen nevű király, aki trónjáról mobiltelefonál, majd onnan, ahová még ő is gyalog jár; Ambrus, akinek fülében egy bogár fütyörész, ha nincs más dolga; egy Natália nevű őzgida a Mátrából, akinek anyja dizőz Gyöngyösön; ott van Titusz, aki az én agytekervényeimben bigézik már negyven éve; maga Attila a Népek Ostora, akiről végre kiderül, hol is nyugszik valójában; ott van egy Szilárd nevű, aki nem más, mint a negyedik bárd, s ezért nem küldte máglyára Eduárd; ott van Izidor, aki egy hegy, s akiben végleg eltévedt egy bájos hegymászólány; Zsolt, aki nem más, mint maga Indra, fő-főisten; egy Paulina nevű folyó, akinek ölén egy tizedik emeleti mosókonyhában ringatóztam, s aki még sokáig zúgott-búgott a telefonkagylóban; ott van Csaba királyfi, aki gépfegyverrel lőtte ki Kádár legszebb bikáját; ott a Három Bölcs: Gáspár, Menyhért, Boldizsár, akik hat éven át vándoroltak Tibetből kiindulva, amíg megérkeztek Jeruzsálem nyüzsgő piacterére, s akik közben még Noé bárkáján is átéltek egy tengeri kalandot, és így tovább, és így tovább. Mint amilyen végtelen a palánk itt, olyan végtelen számúak az odaát heverők; szaporodásukat nem Phantasos szabja meg, hanem az, hogy hány oldalas lehet egy kötet, ha a befogadóképességet és a gazdasági szempontokat is figyelembe vesszük. Mindezekre tekintettel szeretném itt és most leszögezni, hogy aki elolvasva ezeket a verseket, és megkeresi a saját nevét, a neve alatti verset, az nem róla szól; mert az mindig egy általánosítás, egy típus, egy megszemélyesítés. Valamint minden hasonlóság élő vagy valaha élt, vagy olyan személlyel, aki eztán fog élni, tárggyal, állattal, növénnyel, természeti jelenséggel, fantázia-termékkel, jelképpel, szimbólummal, allegóriával a múltban, a jelenben, a jövőben, ebben és bármely más világban, pusztán a véletlen műve. Ez volt az első figyelmeztetés. A második pedig ez: e verseket 12 éven aluliak csak nagykorú felügyelete mellett olvasgathatják. Kellemes olvasgatást! Eger, 2006-03-26] 2. Volt egy lány, az Anasztázia mindene volt a szinesztézia kis lelkében is néhanap helyet cserélt a kéj s a kín, mint szoknyával a kalap, illattal a forma, izzel a szín. 4. Simonetta maga volt a báj, csak egy hibája volt: a háj, mi combját, hasát, farát borította. Én mégis imádtam e nőt, ahogy terebélyesedett, ahogy nőt; kezem naponta a gyönyörbe simogatta. 5. Mondanom sem kell, ugye a Nárcisz csak önmagát szerette, bár boldogított mást is, mindegy volt, szűz vagy kurtizán, hamar kiégett mert más szeme tükrébe hiába nézett, önmagán kívűl látni, képtelen volt mást is. 7. Nagy gondban van Alfonz - kit férfi s nő egyaránt vonz - mert dámák s daliák hemzsegnek telefon-regiszterébe'. Csókolni rózsát, hát ki a rétre! /míg messziről integetnek a dáliák/ szorgos méhecske-Alfonz te szálldoss porzóról bibére! 8. Saját üvöltésére rémálmából a Farkas felült, s megkönnyebbült szívvel nézett a teleholdas égre. Mert álmában ezt látta: a Nagymama és a Piroska asztrálja nevetve épp őt kasztrálja. 9. Vajon sejtette előre dicső Achilles, hogy mi lesz, s főleg ki lesz: szimpla hős, vagy hősi halott? S vajon mennyire volt tudatába sebezhetetlenségének, erről mit tudott míg járt óvodába, iskolába? És tüzes ifjú korában? Szivét senki sem sebezte meg? Perzselő tekintete nem akadt meg egy-egy fiúcskán, leányon? Mert valljuk meg őszíntén, szűzen még hősként meghalni sem leányálom. 10. Digózó volt, és istenadta szép lány a Marianna. Fénykép készült az Édes Anna napfényes teraszán; Dzsordzsó s Robertó barnán nevetve őt karolta. Ez régen volt: még hetvenhatba' azóta már a Marianna nem a Duna, de a Pó vizét issza, és nem is vágyik, mint mondja, vissza. De néha-néha, s leginkább éjszaka eszébe jut az Édes Anna, s annak napfényes terasza. Ilyenkor a hitvesi párna alá matat s egy kendővel ráncos szeme alatt valamit felitat. 12. Szép férfiú volt a Károly, teste egy görög atlétához volt leginkább hasonlatos. Szerette is őt Párizs s Nápoly minden délceg arszlánja. Na, meg Provance lánya, ja. 14. Volt egy úr, Lénárdnak hívták, de mint gyermeket: Léninek, és még előbb, mikor kisbaba volt, Babinak szólította az Édesanyja Nos, a Léni lassan felcseperedett, s lett belőle felnőtt Lénárd, de a szíve mélyén ott maradt a Babi, a pocakos, pufók, gyűrtarcú kisbaba. Egyszer a Lénárd, egy lerobbant lépcsőházban ment felfelé a lépcsőn, amely csak egyetlen lámpával volt megvilágítva, az is egy dróton lógott. Ekkor a Lénárd megállt, mert a lámpa ide-oda himbált, hol sötétségbe, hol világosságba borítva a lépcsőházat, és a szívében ülő babát, a Babit. 16. Hajdanánban a Zsombor jó arcú fazon volt, de a snapsz és a bor vele jól kitolt. Élő vagy holt? Ma már nem tudja senki. Kihült arccal egyedül kóborol. Minden vagyona pár gönc, egy gyűrt fénykép, két liter bor, és ami mindezt tartja: a nylonszatyor. 17. Volt egy úr, a Tivadar, de nem az volt, hanem Tibor, mégis a lelketlen hivatal Tivadarnak anyakönyvezte. S, ez lett a veszte: mert mindig is Tibornak érezte magát; bár teste Tivadar, a lelke Tibor volt. Érezte valami nem stimmel: nem érdekelte semmi ami tivadaros, de jól érezte magát a Tiborok között. Tizenkilenc volt, amikor döntött: véget vet e zavaros viszonynak önmaga és Tivadar között, és bátran vállalja önmagát: s Tiborként él tovább. Nem kis meglepődést okozva ezzel a szomszédok, a család, és tágabb környezete, a járókelők között. Így lett Tivadarból Tibor, de mégis Tivadar, ésígytovább. 18. A forráskutatás! Az volt Réka minden álma: Tehetsége és kitartása erre a " szakmára" hegyezte ki. Indította is gyakorta a forrásvidékekre felfedező expedicióit a Réka, s ha egy újra talált: Heuréka! örömét ógörögül e szóval fejezte ki. 20. Ismeritek a Jónást, a bátor bálnavadászt? Nos, a Jónás egyszer elejtett egy kapitális cetet. És aztán mit tett? Abban a minutumban befalta ordítva. Szólás is keletkezett: "Jobb, ha a cet van a Jónás gyomrában, mint fordítva." 21. Volt egy Úr, úgy hivták Renátó, egyetlen szenvedélye volt, a tó- partján játszani, tudjátok, a dominó nevű játékot. Élvezettel figyelni, ahogy a háta mögött felemelkednek az éjszaka-dominói: áttetszőn remegnek keresztűl rajta a csillagok, és a nappal-dominói: fehéren mint egyes katedrálisok törtfehérre vakolt fala. Gondolta, sokáig elér, hát szorgalmasan rakosgatta... Ám, egyszer csak mit hall? a messzeségből valami robaj, Renátó riadt vadállat, ahogy fülel saját élete távolába, tudja, hogy nemsokára ideér a katasztrófa, s a tegnapi nappala fala dől a hátára. 22. Húszévesen a Szilvia minden vágya egy szexorgia. Később, úgy harminc körül, öle már egyetlen férfinak is örül. S, mire negyven-egynéhány, szívesen venné, ha valaki hosszan megcsókolná egy idegen bár, idegen táncparkettján. Úgy ám! Hatvan felé a Szilvia sokért nem adná, ha valaki kezét kezébe venné, és megsimogatná. 23. /Nem most, hanem egy emlékbuborékba zárva ezekilencszáz- hetvenháromban/ : Aliz a II. kerület lánya a Rózsadombot kulcsra zárja, s, ide hozzánk levonatozik. "It's life cabaret, chum." mondja, mert nekünk ő a Lisa Minelli, a Kabaré sztárja. És mi hallgatjuk őt szájtátva... /De nem most, hanem egy időbuborékba zárva ezerkilencszáz- hetvenháromban./ 24. Talán egy filctollal a kettőspontot az "Ő"-dön szépen bearanyozták Ödön. Tudom, mert láttam: ott ődöngtem sírodnál a temetőben - - számban egy filtollal. 26. Van egy Úr, a Jenő s "dögivel" neki: Dollár, Jen, ő mégis elégedetlen; írni egy kérvényt kezdett: lekerekített életéhez egy áramvonalasabb testet, hogy kérjen ő. 29. Van egy úr, úgy hívják Olivér. Szive dobban, ereiben dübörög a vér, mikor látja: a nagylány épp kádat sikál... Jegenyénél ó, karcsúbb a láb, elképzeli, a kézmadár hátára száll... Ohó, Olivér, eddig, s ne tovább! 30. Cecilia volt a neve, a Boutique üvegajtajának dőlve úgy érezte kötötte forog a Plazza mind a két emelete. Inkább taszít mint hív: ajka zűzpiros, cigarettája Eve, tűsarkú cipője jól mutat a olajzöld tükrű keramikon; XXI. századi ikon. 31. Volt egy király, úgy hívták Kelemen. Birodalma Nyugaton, és Napkeleten terült el hatalmas területen. S, épp ez volt a gond: a kapcsolattartás! Ebben nem volt király, Kelemen a király. De ez is megoldódott: decemberben a Mikulás ajándékba egy mobiltelefont hozott. Ettől kezdve a trónjáról vígan telefonozott. Sőt, ott is, ahová még ő is gyalog jár. 32. Volt egy nej, úgy hivták Emma. A kérdés naponta volt borítékolva: vajon szeretni fog e ma, vagy a kihűlt vacsora lesz az Emma által a fejemre borítva? Ez utóbbi történt gyakorta. 33. Volt egyszer egy Katalin. Egyszer lámpát cseréltem neki, mert kiégett. Egyszer vele éltem negyven évet. Egyszer kinyílt a kankalin. Volt egyszer egy élet, úgy hívták, hogy Katalin. 34. Ó, a Virág! Hány férfi esett eléd a porba, illatod hány férfi tudatán ütött léket? Ó, Virág! Ugye azt nem gondoltad volna, hogy aki végül leszakít Téged illatod, neved szívébe rejti, ám testedet is elteszi, mint egy emléket. De nem akárhogy: két dimenzióba! 35. Fénykévékből fabrikált képet a Virgil, a sötétből előhívnia sikerült is nemegyszer, de nyomban eltünt a kép a semmi ezüst ködébe... Ebbe háborodott meg az elméje. Cellája hűvösében a Virgil, erről így ír: " Vajon mikor fedeztetik már fel a vegyszer Aminek neve legyen, mondjuk: fixir?" 37. Volt egy úr, a Taksony. Lakása volt Pakson, ám egy villa is került a Rózsadombon, ha valami nem stimmelne, ésmindenesetre. 39. Különös sors az Elzáé mert elvette őt El Zahé a dúsgazdag arab sejk. Elvette, de miért tette, mi késztette erre a dúsgazdag arab sejket? Olvasóm, vajh' mit sejtet? A valót sose találja ki. Nos, hogy a hét fogást a combján hogyan állja ki? Erre volt kiváncsi a sejk. 40. Mondanom sem kell, a Melinda testemre úgy fonódott, mint egy inda egy régi, nyári délután miután felcsíptem a Mikszáth Kálmán és a Jósika utca sarkán. Régen volt. Elvitte folyón az ár, vagy egy gyilkos folyondár tekeredett testére tán... Nem tudom. De testemről az indát letépni, s feledni se tudom Melindát. 44. Bár már nagyon rég láttalak, elfeledtem arcodat, ágyadat, de a tenyerembe csókolt villám: neved V-je ott van Vilmám. Neveddel ezért gyakran szeretkezem ha gyönyört álmodik a kezem. 45. Furcsa kreatúra a Miklós: félig élő, félig "hót", szerme apeh, teste siklós. A számok világában lubickol, ha úgy gondolja elhurcol compjútert, TV-t, videót. 46. Egy fordítóbogár fütyürész az Ambrus fülében egész nap, ha nincs más dolga. De, ha valaki Ambrushoz szólna rögtön összekapná magát és lefordítaná ambrusra az illető szavát. 47. Amig lány volt, a Máriára a vágy, a gerjedelem szinte menetrendszerint rájött kéthetente, pénteken. Aztán asszony lett a Máriából, de nem engedett a szokásából: a férjét ágyába fogadta, de csakis kéthetente, pénteken. Így ment ez huszonnyolc éven át. De mára már eldobta özvegyi fátylát és aerobikolni jár. Mit gondolnak mikor? Hát, kéthetente, pénteken. 48. Még látták néhanap a Juditot az éjszakába' kóborolni itt-ott, aztán eltünt kézen-közön, ára ötven rupó és nincs köszönöm, mint tinta a papírba felszívódott az Iparba. 49. Volt egyszer egy őzgida, úgy hívták, hogy Natália. Egyszer így agitálta anyja, az őz: Lányom, ne kószálj már egyedűl a Mátrában! Legyél, mint én, Gyöngyösön dizőz! Meglásd, nem maradsz pártában. 50. Ó, hol vagy Te már, Árpád? Özvegyed sirat és árvád. Én meg félverseny csepelem első kerekét, mert egyszer otthagytam két kerékkel a földszínti radiátor csövére stabilan rögzítve öt percre... Szinte látlak Árpád, Te derék. Szaladsz és előtted gurul a kerék, mint gyerekek a hulahopp karikát taszajtod, lökdösöd a mezőkön át... Hagyd már a csudába azt a kereket! Rőt fény világítja meg Árpád ó, szép, modell-fejedet. 51. Volt egy lány, a Gabriella. Nem volt kövér, csak debella, de ő volt, aki mindig tudta mi kell nekem. Ha kértem, adta: itt van, la! Így mondta. Ilyen lány volt a Gabriella. 52. Otiliával ott találkoztam annak a városnak abban az utcájában ahol nem cserélték ki az utcanévtáblákat ahol lábam helyén kerék van mert egy tolókocsival élek szimbiózisban ott nem készült fénykép kétéves koromban vagy ha készült is, szüleim nem vették észre hogy az egyik lábam rövidebb és véknyabb vagy észrevették, de csak egy héttel később s szirénázott velem a mentő Debrecenbe vagy mégsem, meglátták időben de, Jonas E. Salkot nem vették fel a Yalera vagy a Harvardra csak egy évvel később vagy meg sem született, mert Édesannyjának hajdani szerelme valójában nem szerette és ezért elvetette Jonas E. Salkot még embrió korában és ezért valaki más fedezte fel a Poliomyelitis (gyermekparalízis) gyógyszerét csak egy héttel később amikor rajtam már nem segíthetett hiába szirénázott velem a mentő Debrecenbe abban a világban Otiliával ott találkoztam ahol Otiliának más neve van az utcának is más neve van más nevek vannak a naptárakban vagy naptárak sincsennek se nevek se ezek a versek... 54. Van egy úr, úgy hívják Valér, és van Adél, akivel él. "Itthagylak", gondolja magában Adél amikor ránéz a Valér. "Lelépek", gondolja ugyanekkor Valér. Mindketten maradnak ezér'. Amíg él Adél és aki vele él, a Valér. 55. Élt egy lány, úgy hívták Etelka. Egyszer látom: kiszédűl a padból. Addig, még nem láttam ájulni senkit, hiszen csak hétéves voltam és alsó tagozatos. Azóta nem láttam az Etelkát. Azóta, biztos már Nagymama, és unokáinak meséli: "amikor én egyszer kiestem a padból..." Bár ez nem valószínű. Szerintem régen elfelejtette ezt a mozzanatot életéből. 56. Kezemben a Biblia egyre melegebb a Lázár homloka nézzük csak...ez az oldala szárazan zizzen a papíros... Infulenza. Méghozzá "B" tipusos. 57. Olimpia gyönyörű meztelen lány, fut, ví, korongot dobál. Bent éljenzi sok ógörög leány, s ógörög ifjak is valahány. Az ő szivük is őérte hevül, de szigorúan a stadionon kívül. Ó ha tudnák, bár homlokán a győzelem babér-csokra, véle én kélek itt bent minden éjjel birokra. 59. Egyszer jön majd a Viola kezében lesz egy fiola a vérem csöpög majd oda ha majd eljön a Viola. Karom szine viola infúzió tűje van oda állandóra betoldva. De majd jön a Viola és a merész mozdulata: a cső helyén lesz fiola vérem csepjeinek sora botladoznak be oda. Szép szemével nézi Viola de én nem nézek oda ezért nem látom meg soha hogy kivillan a Viola violaszín bugyija. 60. Volt egy úr, a Teofil megvádolták, hogy pedofil, hogy süldő lánykát a kamrában, titokban fogdosott. Persze, hamis volt e vád, ami utóbb minden kétséget kizárva bebizonyosodott. Olyannyira, hogy sírjára is halála után ez vésetett: "Itt nyugszik Teofil aki nem volt pedofil." 61. Csóró, lepusztult srác volt a Tamás, merő blaszfémia és tagadás: pia, drog, miegymás... De ma már más a fennforgás; Jézus az, aki őt boldogítja, az Ő igéje dübörög benne folyvást és alig hallhatóvá halkítja a zajt, amit a gyomra produkál: a korgást. 65. Szinte látom a lányt, az Eugénia nevűt, és kezében az egyre áttetszőbb hegedűt: húrjairól az utolsó hang lecsurgó folyadék, az idő egyre szűkűlő tölcsérein szinte-csend-szüredék, ám az én oldalamon a hangok már rakódnak dallammá s válnak a Felejtés pazarúl hangszerelt szimphóniájává. 66. János hét bőrrel született, de mindig elhagyott egyet-egyet: első bőrt lehúzta róla apja s anyja a másodikat lenyúzta az iskola a harmadikat felesége Eszter a negyediket egy ordító örmester az ötödiket lekoptatta a hivatal a hatodikat mindenféle vérzivatar a hetedikkel már kezdett lenni jóban de az lefoszlott róla a koporsóban. 67. Lábának nagyujja, emlékszem, a Kamillának határozottan mint a szárított kamillának, de mi mellette volt, az a hosszabb, mint dohos pincékben a borszag, mikor lejjebb lép az ember egy lépcsőt, bódultan szopogattam a középsőt. Az utolsó előttit hogyan is jellemezzem, akit magamban "szivem csücskének" neveztem... inkább beszélek a legkissebbről: ez a fitos olyan volt... olyan...olyan jázminos, és a talpa, ó a Kamilla talpa illata, mint renovált kripták frissen meszelt fala. 68. Gyerekkori cimborám a hóstyán a Tamás volt, az Orsány. Miénk volt a határ a pléhkrisztusig éppen, és onnan ama Ország, ahol halálfejes gyűrűt találtunk egy skatulyán... a dűlő egy garádba vezetett, ahonnan a Tamás egyszercsak elővezetett három amcsi kémet. 70. Volt egyszer egy szilveszter, nem is egyszer, de legalább hetvenszer. Egyik sem lett szent, mint ama Szilveszter. Az is bolond, aki ennyiszer nekiment! 72. Ábel alig szólt, egy csupasz kenyeret majszolt, mikor testvérét a Káint látja midőn pát int. Hát, szomorú história. Az egyik Isten kegyeltje, a másikat nem tartja pixis hiába jó a storyja. Hogy mért? Ejnye! Tanulságúl. Meg jó vicc is. 74. Gyermekkorom hőse, minden akcióhős őse, Ő volt, a Simon. Nem érdekelt Saigon, se Hanoi, se Fidel, se Mao, hidd el a Fényes Ösvényeken mit kajabált ott. Csak a Simon Templárt imádtam révetegen, Ő volt nekem az áldott. Gondoltam, minden Angyal az Égben olyan mint ő: angol gentleman. 75. Tudja bölcs és tudja ostoba Attila volt a Népek ostora. Mint pásztor az ő nyáját terelgetett szlávot, germánt és tunya rómait, az árját. Aztán mindent összekutyult népek sora előtte hasmánt reszketve leborult. Ám sokáig büszke művére nem lehetett a Nagy Hun, beszívott s eleredt az orra vére (valakit a Vég, hogy így érje…) most ott fekszik… ott… na hun? Különös eset módfelett ésszel nem éri fel az agy ma: fémekből való koporsója felett csobog a Zagyva! 76. Ó, hogy mennyire oda voltam a Gyöngyvérért! Feledhetném-e hova küldött kéje gyöngyéért? Mily ismeretlen vizekre hajszolt e pompás kanca, hogyan meredt a rúd és sajgott az állkapca. Nem felejthetem, nem nem volt néki soha elég: “még, még, mindez még nékem kevés, nem elég” – suttogta, majd halk szemérmes szavakkal kért; két ujjamat a két külön nemű kelyhébe merítsem, míg ő zárt szirmú rózsa-bimbaját túrja, szorgoskodjak én lent, míg a gerinc-húrja megfeszűl, és ő, (már megbocsássak), de nyerítsen! 77. Mondd, hány szálat varrsz el történeted végén Marcell? Hány elcsitult vágy, kihűlt ágy marad utánad? Végül árnyékod is leválik, a mélybe nem kísérhet el. Egyedül bolyog a bokrokon, temetők kerítésén, kőfalán. Egy magányos árnyék a sötétbe omolt sétányokon lopakod járókelők után, ám társra nem talál: foglalt már minden test, ha jő az est a testevesztett csak zokog. Szülőotthonok ajtaján kopog, beoson, felsírnak a kisbabák mikor az ágysorok között a padlón lapulva elsuhan… Eljön egyszer, aztán ezerszer újra és újra, mígnem, ó hála az égnek, egyszer ezt kérdezi a bába: nos, anyuka, e gyermek neve mi legyen? És ő könnyein át szól: Marcell. S az árnyék, ki résen volt rég az ágy végen, hopp, már rá is akad, mint fogasra a kalap, és ott is marad. 78. Oly különös hölgy volt a Melánia, nem is tudom elmondjam-e. Olvasóm nem gondolja-e majd: ez egy mánia, ilyen az életben nem történhet soha… Pedig bizony, hogy ne mondjak mást, egyszer így szólt: játszunk Melániást! Kérdém, ez mi lenne, micsoda újabb hóka-móka? S felelé: Te felöltözöl Melániának, én meg Te leszek, és máris vetkezett. Ugye jó volt?- kérdezte tőlem a végén: azután. És feleltem őszintén, ámde sután; egyszer elment, Melániám, de fájdalom efféle perverse nem az én műfajom. 79. Fura szokása volt az Ernőnek tetszeni akarván minden nőnek ezért lejárt a tomboló nyárban a nyilvános park pagonyába heverészni e helyt félig takartan hogy lássák ez itt egy ártatlan napfürdőző csupán egymagába' ám mi tudjuk Ernő egy vadorzó piciny virágok közt órjás porzó őszült mellszőrén zizeg a szél ha egy bájos madam arra lépdel röpül a fecskenaci és ő feltérdel bátoran mer itt nincsen veszély úrhölgy ilyenkor ah nem sikong csilingel Libidó páros harangja kong. 81. Kit oda föl egy faló rántott, látod-e a Lórántot az éj-egén? Nézd, iker csillaga körűl dongja: a Loránd sápadt korongja! Tudod, ők voltak ketten a te babád, most pegig a Babák csillagképét alkotják. Látod? Lóránt és Loránd. Bánod? Ne bándd! 84. Nagybácsikám az Antal háborúzott az Antanttal a messzi Szibériában, majd a napos Ibériában verte el a port a Frankón. Hogyan? Noná, hogy frankón! 85. Volt egy hölgy, úgy hívták Sári. Artistanő volt, s egy vásári cirkusszal járta a vidéket, illetve, nem tudni mi végett ő maga a cirkusz előtt járt: magányosan látogatott bárt, lokált, hol pállott konyakillatot árasztottak műbőr, kagyló fotelok. Ott ismertem meg a bárpultnál, bár ötven is elmúlt már, hajlékony és izmos volt a teste, tudom, mert ágyamban még aznap este (mint másnap, társulata a sátor oszlopát) ő állított oltárt elém, a szerelem templomát. 86. Olyan furcsa lány volt az Ágnes, én a vaspor voltam, ő a mágnes: már az ablakból magára rántott. Eldöntendő kérdés volt minden este: ki legyen a bántó, s ki a bántott, mert érdekességet kívánt a teste, hogy mást ne mondjak, a lábamat egyszer langyos, meztelen hasára tette... Elképzelhetik ezt a szituációt: Ágnes bontani készült épp a válaszfalat mi az odaáttól választja el a rációt. 87. Volt egyszer egy úr aki az Artúr névre kereszteltetett. "Harminc felett ne higgy senkinek." -mondta egyszer nékem még nyolcvannyolcban ha jól emlékezem. Aztán az Artúr megcsípett egy polgármesterséget. Azóta nem mond ilyen hülyeségeket. 89. Volt egyszer egy Timót, utált mindent ami tót, például Kassát elkerülte mint a macskák a forró kását, s jobban megette volna öreganyja térdekalácsát mint a sztrapacskát. Ezek után nem is csoda Timót nem került oda vagyis az Égbe, hanem ami szemben van véle annak is a Szlovákia nevű részlegébe. 90. Varsó városában, ha jársz lépten-nyomon Vandákra találsz, minden utcasarkon van egy Vanda, van köztük szép, van köztük randa, bár nincs köztük számlaképes valamiben mind egyforma: s ez a Złoty árfolyama a Forinthoz képest. 91. Ismertem egy Angelikát: Szatmárnémetiből járt ide át, úgy ölelt, de oly szorosan... nem is tudom mihez hasonlítsam; a prés szorít így, vagy jobban a satu mar-e? 'Hisz nem csoda! Ahonnan jött, az románusúl: Satu Mare! 92. Nélküled, mond, mi voltam én Adél? Dohánybarna, hervadt pálmalevél, mit némely hetvenes évek-béli mozik előterében látni, amint a zöld linóra alél? Búvó árnyék öreg házfalak púpos vakolata alatt, ki titkon magányos járókelők után oson? Igen. Nyomorék voltam, kitől elvették a mankót, és most tántorog az üres folyosón, csapódik faltól-falig, s közben szidja a keserves élet ká anyját, támolyog, mint tájoló tűje, mi elvesztette polárját… Költő voltam, aki szavak nélkül borong, puszta kardlap, mi a levegőégben brong… Ah, de eljöttél Adél! Nem tudom, mi szél hozott, de a testem testedtől “adélozódott”: most már helyes irányt mutat; erre van Észak, erre meg Dél, soha nem feledlek én, Adél! 94. Megismekedtünk, s felkértem táncolni a Gerdát, éppenhogy átértem a derekát, (divatosan molett ez a Gerda) de meglepően könnyedén lejtett, (éreztem ópiumos illatát) s már fonogattam is szimpátiám fonalát, míg andalogtunk egy lassúra a parketten, és egy zene szünetben megkérdeztem: mivel foglalkozik mostanság, vagyis mestersége mi lenne? S ő válaszolt, fülemet csiklandozta forró lehelete: hogy ő tulajdonképpen, civil ruhás nyomozó... (ó, ó, ó) s nyakig benne van a darabolós gyilkosságba... (pardon, a lába) de most, ebben a pillanatban jutott eszébe egy új szempont, hogy hol is lehet az illető feje... "Bocsánat", - mondtam, "de nekem most ki kell mennem, tudja, kedves, hova..." ("Mégse nekem teremtették ezt a Gerdát", - gondoltam akkor, ott a toalettben: "felső kategória a molettben.") 95. Ó mennyi, mennyi Ráhel szerte a világon jár, kel suttog, üvölt, liheg forrót és édeset kilehel zihál, elalél, piheg testéből kordult lélegzetet hörgőin át, meg átrezegtet (ilyenkor, mondják, énekel) néha horkol: szájából a szellő mint fémen bicsakló reszelő… a négy égtájon körbe-körbe járkál a Világ Ráhele szájából dzsungelnyi pára tör elő s rám, csak rám lehele… 96. Egyszer láttam a Karolinát Kornéliát karolta át illetve keresztbe tett lábát tartotta alulról inkább bal kézzel mintha véletlen volna mindhármunk ágyéka hevült mert Nelli mögötte ült de tőle kissé balra én meg mindkettőjük háta mögött éreztem furcsa kis örömöt... így izgattuk egymást mozdulatlan meredve előadást a zöldre festett vasszékeken az Univerzum Szabadegyetemen. 98. Jó gyerek volt a Balázs szüleinek szeme fénye. Egyetem, karierr, miegymás; nyílegyenes út, ám az ég közbeszólt: ennyi volt, elég; furcsa mód átalakult a lénye pia, szex, hasonlók: nyista. Most rózsaszín bugyogóban az utcákon táncolja: HARE RAMA, HARE KRISNA 100. Volt egyszer egy lány, bizonyos Dóra, emlékszem, vasárnap virradóra kitalálta, hogy ő reggelit készít majd nekem - na persze, hogy ezt találta ki ! - s máris vidáman kipenderült; a konyhában csörömpölt, borult a fazék, a tepsi, amíg én az enyhén nedves s gyűrt lepedőt ölelgettem (magyarázzam e kínt?) mert addigra áldott helye is kihűlt - én hallgatván a misét, aztán a katolikus krónikát, majd halálra untam magam, mert legalább fél órát piszmogott odakint, majd ágyba hozta nekem, mint valami csodát az enyhén szólva is híg rántottát - - nem tudom, de annyira antipatikussá vált - míg e löttyöt mélán kanalaztam - nékem ez a Dóra, ezért leléptem hát angolosan, nem mondtam neki se bút, se bát, a diófának, az udvaron, intettem pát... S még nem volt hat óra! 102. Egy nő, úgy hívták Aranka rámburjánzott mint az a növény melynek neve aranka éreztem én megfojt ez, ha hagyom kidobtam hát az ablakon ám a kiskertben talajt fogott s felkúszott a szobába repesztve parkettot az ágylábon tekeredett fel zöld tapétaként rebegett a falakon az ágyon körbekacsolta a hímtagomat be a fülemen, ki a számon merthogy feküdtem, épp aludtam én nedvet csapolt le a vesén utat talált a belekben áttörve a rekeszizmon (mit neki rekeszizom!) ám ekkor... felébredtem Aranka ott feküdt mellettem pontosabban inkább rajtam karja rajtam, combja combomon kibújtam alóla óvatosan s kimentem az udvarra, a kiskertbe gondoltam, széttaposom mérgembe de hát nem volt sehol hiszen ott bent horkol ez kézenfekvő micsoda álom! a hold elbújt egy fellegben - mit csinálsz odaki', Te Pali - szólt ki bentről Arankám, álomittasan - ó semmit, csak levegőzök kicsinyt - mondtam - megyek máris s bújok ám melléd drágám! 104. Egy lány, emlékszem, Elvira volt a neve nem tudom miért, de nagyon szerette ha lábát csókolgattam bokától lefele bár az ellen sem volt kifogása soha ha innen indultam a csókkörútra meredek spirálban, ám felfele finom ívű térdére hullt ajkam cserepe amíg ő lábát szélesebbre terpesztette én bódultam harisnyakötője ópiumán ilyen volt Elvira, ez a lány ismerte fortélyát, az aláztatás édesét kissé előre dőlve, nyomta hátra fenekét szomjazó nyal végig így sötét barlang falán s tapad a résen a föld szivárgó édes vizére... Mit mondjak? Rákaptam Elvira ízére. 105. Mindenki alapos embernek ismerte Bertoldot ami később, sajnos, be is igazolódott mert akkor este is a kasszába tette a kötelező aprót, az ötezer forintot mert a riasztót is becsülettel beélesítette bepötyögtetve a négyszámjegyű kódot mert a garázsból is csendben vezette ki krómzöld verdáját, a vadiúj Fordot ám balját lazán kinyújtotta az ablakon hagy fújja markába a szél az orgona illatot amíg fel-alá száguld azon a húsz kilométernyi szakaszon próbálgatva a sebesség és a tömeg helyes arányát - - mondom, alapos ember volt ez a Bertold odafenn sütött s nagyon kerek volt a Hold végül 200-al vette célba a kiszemelt fát... Aztán csend lett, csak egy kerék forgott sokáig a holdfényben csak azt lehetett látni s mintha soha nem akarna már megállni... 106. Lívia a pultoslány három arany- lánc van a nyakán formás farán a farmer műkoptatott, ám de feszül ahogy a pult mögötti székére ül s egyik lábát a másikra helyezi miközben fél popsiját megemeli haja vörös apró fülén ezüst mobil úgy néz ki, örökös kora: tizen-huszon kérés nélkül tölti ki Hubertuszom a kávét, hogy hány cukorral már meg se kérdi tanulékony ha így folytatja, belezúgom; olyan édi... olyan édi... 108. Kétségtelen a Bálint volt de most hibásan landolt nagyot koppant, s a hátára esett ami végzetes lehet lakott területen kívül mert ott esetleg kihűl kellemes éppen itt sem lehet hanyatt fekve nézni a kék eget ahogy lassan beszürkül lábaival meg egyre kisebb köröket írva le belesüppedni a semmibe... hál'istennek arra jártam s ott lent megláttam barna félcipőm orrával a lábaira segítettem Bálint szólt hangtalan: van Isten aztán a különös hieroglifáival amiket fürge lába nyoma hagyott a porba zizzent avart s valamerre elkavart - - Néki a száznyolcadik megtestesülése volt e földi létforma (param-param) nékem pedig ő volt a harmadik ilyen bogaram. (trtiya padam) Megj.: a szanszkrit szavak magyarázata: 1. Param= valami kiváló, legfelső, itt mint az újjászületések örök körforgása. 2. Trtiya=harmadik. 3. Padam=lépés. 109. (strand-legenda) Volt egy lány, a Georgina. Hogyan is jellemezzem, na? Volt benne valami tehénszerű; záróra után egy deltás úszómester kegyetlenül megdöngette egyszer. Azóta ott nem nő a fű. 111. Íme a Donát aki a tulajdonát elblattolta sebtibe a maradékot meg elitta büfékben, restiben felesége Melitta is elpakolt nemsokára ezért a Donát egy hideg csövet szegezett homlokára a többit elvégezte a perdület amit a töltény végez amikor elhagyja a csövet s áttöri a koponyacsontot hálistennek éppen ez tesz versem végére is pontot egy percen belül, vagyis hamar de még hátra van a csavar a köteles slusszpoén mert mit gondoltok e vén bohém hol lett aztán elföldelve? Naná, a Donát nevű temetőben. --- 112. Egy lány, bizonyos Bernadett kívánatos nőstény volt módfelett kellemesen hájas hasát imádtam leginkább mikor a dárdámra ereszkedett s finoman rezegni kezdett köldökében a pirszing szívesen és hosszan élvezett gyorsan, egymás után vad vágtába kezdett ilyenkor barbár szitkokat is rikoltozott lovasom volt, de egyben a kancám sőt mi több: prüszkölt és köpdösött sörénye, mint fekete zászló körülötte röpködött... De nem ecsetelem tovább életemben Bernadett volt a fekete ló annyit még elmondok, legyen ez a zárszó: parfümje is leginkább a frissen szárított szalmához volt hasonló. 113. Bevallom, nem ismertem egyet se, Zsuzsannát - mondhatnám Zsuzsannátlan töltöttem eddig életemet -, ám Zsuzsát sokat, vagyis éppen eleget. Vegyük például azt a gnómikus lányt akivel egy külvárosi általános iskolát látogattam, mint egy megfejtett talányt. Igen, ott lett először osztálytársam, az egyperbében sasorra és enyhén görbe háta volt, mint egy izgága kobold nyüzsögött, s becsvágya, akár a melle, nőttön-nőtt, mintha sok-sok amőba osztódott volna keblében ráadásul - fátumszerűn - mindenhová követett: mikor a város túlfelén épült egy lakótelep ugyanott, abban a házban kaptak új lakást, tisztelt olvasóm, mondanom kell-e mást, Zsuzsa a telepi, új iskolámba is osztálytársam lett! Közben, mint említettem, megnőtt a kebele, de akkorára, pihentetni óra közben, néha maga elé, a padra tette le. Gondoltam akkor, nem szabadulhatok Zsuzsától már soha, szerencsére, a gimibe már nem követhetett (ám az élet, mily furcsa és léha: sok-sok évvel később a feleségem, mikor elsorolta hajdani társait a középiskolában persze a Zsuzsa nevét is, már meg se lepődtem) - - aztán eltűnt jó időre előlem, majd felbukkant a rendszerváltás zűrzavarában (nem tudom, említettem-e már, mekkora volt a becsvágya) mint egy elsőbálos honatya vadiúj felesége s emelkedtek fel-fel a Dombra, az Égre, mert építetett akkora házat ez az emse, hogy csodájára járt a város minden potense: fűtött garázs-út, jakuzzi, miegymás, soroljam? ezzel egy időben formás, arányos lett a melle, hátáról eltűnt az enyhe púp, s finom metszésű, mondhatnám, nemes-rómaivá vált orrban ugyanekkor örvendetessé vált a gyerekszaporulat, mert Zsuzsánk két férjtől már szült egy párat, e mostani előző házasságából is hozott hármat, (aztán elválltak, s az ex-képviselő ebből Pestre elvitt négyet, ezért, kérem figyelembe venni a negatív előjelet) ők, együtt még kettőt hoztak össze... Na, ezt adják össze! 114. Élt egyszer egy Aladár nem ember volt, hanem madár azelőtt hal, egy kő, egy fénysugár innentől nyolcezer életen ment át míg úszója szárnnyá, szárnya kézzé változott s kezével egy csészét megfoghatott szürcsölve egy zöld levet, a mentát, de bizony, szomorkássá ekkor vált mert eszébe e gondolat jutott: miért nem nemzett a papa gójnak, és ő is miért lett izraelita? - ezt kérdezte magától, amíg a teáját itta - mert jobb volt hajdan lenni halnak, de legeslegjobb papagójnak. 116. Volt egyszer egy lány, az Eleonóra szemében csillogott a vén, rézpatinás menóra azazhogy, csak csillogott volna ha eljött volna, mint megbeszéltük, ez a beste de nem jött, se délután, se akkor este pedig tiszteletére kiráztam tigriscsíkos plédem, s a képet, melynek címe ez volt: Die Wurzel des Lebens ágyam fölött lekapartam (igaz, másfél centis vakolattal) s rózsa illatot is szórtam fél flakonnal mind a négy homályba borult sarokba szívem dobogott, s gombóc ment a torkomba a TV-ben műsor volt, úgynevezett esztrád gondoltam közben: na, ez az Elona, ez tesz rád majd Gojko Mitic, a hős szerbhorvát indián vágtázott föl s alá szobámban ébenfekete lován aztán Honecker beszélt, a szintén hős Eric (azóta valahol a föld alatt kukacok legelik) hajnal felé már kimondottan fetrengtem nem sejtvén, hogy Elonám a Linden Gartenben akkor még vígan és kipirultan bugizott s hol Ingriddel, hol H. Lacival smúzolva bulizott s konyakot és rumot vedeltek az emeleti bárban de sebaj, mert másnap már együtt voltunk az ágyban igaz, nem gruppen volt, csak egy sima partnercsere (komoly esélyt adva a tripper nevű betegségre) ami be is jött, de hát csak tenni, tenni kell, ha valami feláll de kiderült - már Ingridben - mégse jó így, mert: Nicht egal. 117. Hogy mi történt Gerzsonnal? Kidobták sezlonnal! Jó, nem készakarva történt az eset bárhol megeshet ha végzik a lakás lomtalanítását. Ez történt: a Gerzson túl régóta feküdt a sezlonon és teste önkéntelenül átvette az említett bútordarab szövetének mintázatát így rögtön nem derült ki: ki mi hogy egy dolog a Gerzson, és egy másik a sezlon. Úgy hívják ezt, mimikri. 118. Alfréd, bár szerves egész, mégis három jól elkülöníthető rész: A lenti (határvonal a térd) a tulajdonképpeni Alfréd. A középső területeknek pedig Fréd a neve. Ám nyaktól fölfele: ezen vidéket Főfrédnek nevezik. Namármost. Felmerül a kérdés - nem mehetünk el e tény felett - a fent nevezett összesség miért pont az alsóról kapta a főnevet? 119. Ha kívülről tekintünk Mátyásra nem gondolhatunk mást: Mátyás ez itt, tetőtől talpig. Mátyás az orra, Mátyás a szeme Mátyás, ha eszik, Mátyás, ha alszik. Egyszóval: Mátyás mindene. De hatoljunk csak bele! (nyakkendő mozdul, lebben az ing) Ott már valaki más egy sárga szempár hunyog a sötétbe. Ne legyenek kétségeink; e rejtett Én-nél segít a szimatolás. Az ám! Mint a nagymacskák ketrecénél! 120. Hogy milyen volt Géza élete? Ahogy mondani szokás: regényes. Néhány fejezete kimondottan kényes: Sok nő, pia, technokol-mámor. Még szerencse, hogy nem írta le. Belerendült volna a Béketábor. 121. Még ma is úgy emlékszem Edinára mint egy szédítő, zúgó folyami árra. Egy kaland volt ő, igazi vadvízi túra örvénylett alattam, előre dobott, majd vetett hátra. A baj csak az - s ez árnyékot vet e históriára - bár én merítettem bele, mégis ő tett lapátra. 123. Volt egyszer egy Elemér nagyobb nőcsábászt ennél nem hordott hátán a föld imádta őt a sok hölgy s a lánykák szíve garmadával őutána röpködött. De hát nem sokig élvezhette e kellemes állapotot jött a Halál, háta mögött néma, szürke hadával rámutatott, s e szózatot Elemérhez, ezt intézte: "Ím, most fiammá fogadlak tégedet Apád helyett, apád leszek igaz, hogy csak mostoha jer hát velem, most vagy soha!" De Elemért sem ejtették fejre: "Halál apám, ejnye-bejnye mit tudod azt, e zűrzavarban nem egyedül én vagyok-e a Te vérszerinti magzatod?" S szólt a Halál, igencsak zavarban: "Jól van, hát maradj." S elpattogott, mint egy varangy. ... Ennek, bizony, már ezer éve Elemér jár egymagában föl s alá a pusztaságban elméje, mint bomlott kéve szóródik széjjel a nyomában száján, hol átok, hol, ima fakad mert ki ránézne, olyan nem akad s oly csúffá vált, oly szakadt az Úr is elfordul, mikor fentről inti: Így jár, aki vérszerinti! 125. Hogy irigyelték Albint az alpinisták! Mert a nők szerették őt, nem a Pisták. Volt neki nem kettő, nem is három hanem egy valóságos hárem. Na, ők voltak az Albinisták. 128. Néha az Adorján ezt álmodja: először leül, majd elhever a járdán s elmerül egy álomtalan mély álomban. Tudnivaló, veszélyes lehet ez: álombeli álomban a Semmi neszez... Ébredj, Adorján! szól rá ilyenkor a költő (ez egyszer, nevéhez híven: költ ő) s ébred is Adorján e dupla álomból először a járdán... éles eszével rögtön átlátja ez még mindig az ő álma mert mit is keresne ő a járdán és ki ez az illető aki a vállát rázza miközben szavakat irkál egy papírosra... és saját akaratával, most már másodjára ébreszti magát - ámde hasztalan - a valóságra arra jön rá az Adorján azaz, hogy ő egy hajléktalan az ám, már két hosszú esztendeje kóborol az utcákon és igen, a járdán van a hál'helye! 129. Volt egy lány, az Inez. Egy éjjel, éreztem, valamit neszez aztán egy dombocskát láttam lefutni lenge takarónk bársonyán. Kérdeztem volna, mi ez vagy merengtem volna sóhaján? Nem tettem. Mert fülembe ekkor ezt volt képes súgni: Tudod, csak úgy tudok elaludni ha foghatom. Ha markomban van, - ez. Bizony, ilyen lány volt az Inez! 130. Ó mennyi Laca, Lackó és Laci, mennyi szeretetre méltó nagy maci! akiket - ez tudnivaló - a nők valósággal zabálnak! Amikor szalonnát abálnak vagy a kertben répát kapálnak, esetleg begyújtanak a kályhába kacarászva, nevetve összesúgnak, búgnak megette: "Hát, nem imádni való, ez a Laci? hát, nem olyan mint egy nagy maci?" Ó mért nem születtem én is Lacinak?! Pocakom lenne, kezemben sör, s egy mackó alsóba cammognék ki a kertbe, és vissza a konyhába... és brummognék minden smacinak! 132. Franciskának szép neve olyan, minta külseje hát még a belbecse az se lehet más merthogy mindene annyira Franciskás például a haja vörös és kontyba van állát a mutatóujja Franciskásan megtámasztja ha töpreng, mert gondja van Franciskás a szeme, a szája és a füle is franciskásan pihés nyaka, válla: ugyanez keble formás s a teteje Franciskásan meredez a hasa és tovább lefele vénuszdombja puha-pihe a szemérme: Franciskás csurrantása: Franciskás orgazmusa: na, igen; ritkás... De ha van, az is Franciskás!!! 134. Volt egyszer egy nyári konyha abban meg egy öreg dikó azon én és az Ildikó mint ostor szíja: összefonódva. Nyár volt, meleg éjszaka zzzj, zzzj, mondták a szúnyogok a sparheltről áradozott a paprikás krumpli szaga. Hajának sátora felettem hol be, hol kitakarózva szeretkeztünk vakarózva. Bizonnyal, az volt a szerelem. 135. Azt a dalnokot úgy hívták, Szilárd. Tudják, ő volt a negyedik bárd. Ő aztán a húrokba csapott volna pedig, ha emez, az ősz, a fehér galamb nem emelkedik. Na, egen. Őt nem is küldte máglyára Eduárd: 499 énekelte hangosan a vértanuk dalát! 138. Amit tegnap megengedett, az volt másnap tiltott: magamban a Káosz Királynőjének neveztem Matildot. Rajta aztán nem volt könnyű eligazodni: Együttlétünk; mint lábamon a felemás zokni, - mert azokat páratlanul kaptam vissza, ha kedve támadt mosni - ráadásul ivott is a Matild, de rendesen, ami még inkább összekuszálta a szálakat. Mit ne mondjak, szokása volt ingemet, gatyámat valami rejtélyes okból reggelre eldugdosni (egyszer a frigóban találtam meg, úgy másfél óra után merevre fagyott, mélyhűtött farmeromat), viszont - mint valami csalétek - a legfeltűnőbb helyeken tűnt fel, bárhol a lakásban, illatos bugyingója -, hogy evvel mi célja volt, annak csak ő, és Isten a tudója. 139. Szerelmes, mondjuk, nem voltam az Ibolyába, de tetszett, mert hosszú és formás volt a lába. Láttam a Park bárjában, amikor mellém ült, fűzöld minije felcsúszott, de ő meg se rémült -- Mikor is volt ez? Talán hetvennégy nyarán. Elmondta - amíg én csak méláztam harisnyáján -, hogy mennyire utálja e posványt, és a francba, ő lelép hamarosan Svájcba vagy Olaszba... Így is történt, mondják, elvitte őt egy talján ki azóta is az Ibolyát alulról szagolja tán. 140. Találékony lány volt a Klára - egy újító szellem kétségtelen - módszere olcsó volt, érte gyönyörrel fizettem kéjünket hogy tudná fokozni Klárim ezt találta ki: amikor elhelyezkedett rajtam, vagyis hát fölöttem nemsoká' elkezdett pofozni amitől rendesen megkeményedtem sőt, másfélszeresére nőttem Klárában... E metódust közkinccsé így teszem haszonkulcs nélkül, nettón, árában. 142. ...osztan vót egy gyerek, az a Jouska osztan vót nékije egy íjjen trapéz gátyója meg egy ekkora bazi táskarádiója osztan szombaton este azt feltette a vállára és úgy ment végig a falun, a presszóba! De még azt ne felejtsem elmondani, hogy rezgetoll volt a kalapjába tolva, a szájában meg csibák! Mondták is megette a kispadon a nénék meg a bák: Hijnye! De fájíntos legény ez a Jóuska! 143. A legkülönösebb lány volt mégis a Jancsó Piroska, kinek húsz évesen gyereklányokra támadt gusztusa, de nem volt ő vámpír a szó hagyományos értelmében, mert igaz, megfojtotta őket, sorban mind az ötöt, ám ő közösült a lánykák félrebillent fejével, akiket aztán a kert végi ásott kútba vetett éjjel - ez azért, valljuk be, mégis csak más -, arra meg egy lemezt, ami vasból volt, és öntött: Ganz-Mávag, Uljanov brigád, 3. műszak, 2. csapolás - - szóval, ez a hármas lemez volt a kút száján az ék; Piroskát e tettéért, húszévesen, hamarosan kivégezték. Mindez történt Ezerkilencszázötvennégyben, Gerő és Nagy országlásának első esztendejében. 147. Amúgy, ránézésre, semmi különös a Klaudián, de, mint egy hosszú és végtelenített dián, amelynek minden egyes kockája Klaudia természetének más-más mélységét mutatja, tárja: egyiken például elmélázva, szomorkás grimasszal a száján ül egy porcelán toaletten vagy bidén, a másikon vörös bort kortyol, ami, mint mondogatta, jobb volt tavaly, mint az idén, a harmadikon egy kicsit keserű, csalódott mosoly egy elsietett orgazmus megmerevedett pillanatában - de minek is soroljam, minden oly szomorú és hiábavaló, mint tar, őszi ágon a holló, vagy, mint az utolsó kockán az olló, ahol mindig megakad a film, vagyis a dia... ó istenem, hol vagy Te már, Klaudia? 148. Irén nem is Irén volt, hanem Irene, az Adria lánya, ahol az a város van: Fiume. Az óváros egy szűk utcácskájában, K. u. K-san berendezett sötét, penészes lakásában, ó hogy kért - csak a szemével -, hogy maradjak vele, hogy merüljünk - művész volt - a hold csobogó, ezüst sugarába, s le is rogytunk akkor éjjel a füvek és csigák övébe: ő az én és én az ő ölébe - még most is látom - lelkileg - kissé felső és hátulnézetben, onnan, ahol a gesztenyefák lombja-mélye van, két szemem két zöld, húsos héj alól fakadó vadgesztenye, látom, ahogy ágyéka elhagy és nedves a hasam, és a csípőmön csigaút csillog és az Adria és Irene, s felülve érzem köldököm páráló illatát: gesztenye. 150. Enyhén görnyedt volt a háta; esztergályos lány volt a Beáta, de nekem mégis tetszett módfelett, ahogyan állt ott vagy a morgó, meleg gépére dőlt, kis keze ahogy repkedett a tokmány és a nóniusz között; én mélázva néztem amint vídia kése vidáman harapdálja a forgástesteket és a hengerek és a tengelyek döglött varjakként a lába mellé estek - szeme ábrándos-kék volt, ajka, mint a málna (ha valami irtó gyorsan sereg, de mégis olyan, mintha állna, mert megegyezik vele a fény frekvenciája, nos, e jelenség neve: stroboszkópia) nekem nem kellett se speed, se pia; beleszédültem Beátába, de rendesen, és gondolom, ő is így volt velem, mert mikor késének hegyére freccsent a hűtőfolyadék, mely fejér volt és meleg, mint a tej, ő puha tenyerébe tett egy láthatatlan szívet és elfújta egy fúró és egy köszörűgép résében éppen s az felém lebegett az üzem nehéz, kékesen derengő ködében... hogy mire gondolt, ki tudja, akkor e bájos fej? 154. A szomszédom - neve Gedeon - aki egy érzékeny, fiatal lélek áthívott egy teára amikor beléptem egy mezőn találtam magam ahol birkák legelésztek a plafonon millió csillag csillogott és mintha egy madár szárnyának rebbenését éreztem volna az arcomon... barátságosan invitált szobájába ami egy árnyas akácerdő volt talán egy félórát beszélgettünk a tea finom volt aztán elbúcsúztam és ő felajánlotta ladikját merthogy az akácos melletti morotván a fürdőszobáján át egykettőre hazajutok. 156. Augusztusban ismerkedtem meg vele, Bár nem volt egy világszépe, De formás volt, illatos és guszta, Úgy hívták e lányt, hogy Auguszta. Számban barack és dinnye zamata, Orromban Auguszta íze-illata; Pucéran napoztunk, oda voltam érte; Hogy együtt maradunk mindörökre, megígérte. Elmúlt pár hét, kiégett a fű; Kiderült az Auguszta nem, nem hű, Sőt, úgy is mondhatnám: csapodár. Elment, és elmúlt a nyár. Ó be kár, ó be kár! 157. Azon gondolkodott mindig a Zalán életét hogy élje könnyedén és lazán. Végül is rájött: majd átver mindenkit, aztán meg vesz egy Ferrarit. Így is lett. Sajnos rögtön egy fára felcsavarodott. Hiába dallamkürtözött: hé, térj ki előlem, te ott! Most előttünk fekszik a ravatalon