Fullextra.hu - A szivárványhíd alatt

Az ég tetején ragyog a fényes szivárvány, És hív magához boldogan, szelíden, Vakító fénye nevetve, kacagva vár rám, S lágyan simogatja bánatos szívem. Két szemem a bánatkönnytől most búsan ragyog, Mint eső után fáradt nap az égen, De hiába - csak önmagam árnyéka vagyok, Mert szívem meghalt egykor, réges-régen. Futó gondolatok közt feltűnik egy emlék, Egy fellobbanó, forró, nyári szerelem, Ami eltűnt hirtelen, pedig itt volt nem rég, S egykoron perzselt és ölelt szelíden. Ám akkor még szertelen és könnyelmű voltam, S nevettem rajta vidáman, szívtelen, Tudom, hogy most már késő – mégis őrá vágyom, Hisz, nélküle üres vagyok s nincstelen. Vagy csak egy szivárványszínű álom volt csupán, És a hajnallal reggelre tovaszállt? Gondolataim közt kutatva várom bután, Hiába üzent, hogy nem jön soha már. De az álmok még forró, édes szóval hívnak, És bár feltűnik fájón e pillanat, Ám szívemben a szerelemvirágok nyílnak, S boldogság vár – a szivárványhíd alatt. 2006. június 6