Az ég tetején ragyog a fényes szivárvány,
És hív magához boldogan, szelíden,
Vakító fénye nevetve, kacagva vár rám,
S lágyan simogatja bánatos szívem.
Két szemem a bánatkönnytől most búsan ragyog,
Mint eső után fáradt nap az égen,
De hiába - csak önmagam árnyéka vagyok,
Mert szívem meghalt egykor, réges-régen.
Futó gondolatok közt feltűnik egy emlék,
Egy fellobbanó, forró, nyári szerelem,
Ami eltűnt hirtelen, pedig itt volt nem rég,
S egykoron perzselt és ölelt szelíden.
Ám akkor még szertelen és könnyelmű voltam,
S nevettem rajta vidáman, szívtelen,
Tudom, hogy most már késő – mégis őrá vágyom,
Hisz, nélküle üres vagyok s nincstelen.
Vagy csak egy szivárványszínű álom volt csupán,
És a hajnallal reggelre tovaszállt?
Gondolataim közt kutatva várom bután,
Hiába üzent, hogy nem jön soha már.
De az álmok még forró, édes szóval hívnak,
És bár feltűnik fájón e pillanat,
Ám szívemben a szerelemvirágok nyílnak,
S boldogság vár – a szivárványhíd alatt.
2006. június 6
