Fullextra.hu - Izgalmas utazás

Izgalmas utazás
A pályaudvar előtt úgy tolongtak az emberek, mint hangyák a boly körül. A volánbusz háromnegyed tizenkettőkor indult Debrecenből< Szegedre. A tömegben kövér, középkorú asszonyok pletykáztak, mi- közben szemtelen pajkos kis fiaik egymással kardoztak letört faágakkal. Voltak itt vén, görnyedt hátú emberek is akik egy terebélyes fa kövezetén ültek, mindkét kezüket a botra támaszva – mely úgy remegett, mint a nyárfalevél. S a tömegben ácsorgott Kovács János író is,kezében erős cigarettával, melyet szünet nélkül szívott. Majd pár perc elteltével a busz hangos pöfögéssel beállt az emberek elé. Sorjában felszálltak az emberek, beszédjük most már csak halk morajjá vált. Mindenki helyet foglalt, Kovács János a busz hosszának háromnegyedében foglalt helyet, mellette pedig egy jóvágású középkorú férfi. A busz motorjának erős beremegésével útnak eredt. Ahogy ment a busz egyenesen Szeged felé, a buszban jókedv lett úrrá, a hölgyek is, férfiak is kellemesen csevegtek, míg jókedvük köze pette szendvicset és szörpöt is fogyasztani kezdtek. Majd János mellett a középkorú férfi egy hírlapot vett a kezébe s arcán felüdült nyugodtsággal olvasni kezdte. János pedig csak az ablakból kifelé nézve gyönyörködött a fák s bokrok tovaillanó szépségében, miközben egyre jobban álom jött a szemére. Aztán hirtelen, arcával a középkorú férfi újságjára tekint s nem hisz a szemének, mit lát. Az újság egyik cikkének az alján a Kovács János nevet látja. Erre Kovács János zavartan közbeszól: - Elnézést uram, de azt a cikket én írtam. - Hogy, tessék?, - lepődik meg a férfi – milyen cikket? - Hát azt, amit olvas. - Komolyan mondja? Én most egy író mellett ülök? - Igen, méghozzá Kovács János mellett. A férfi nagyon zavarba jött, nem tudta mivel folytassa a beszélgetést. - Én rendszeresen olvasom ezt az újságot, és az ön nevét is néha-néha látni szoktam, tehát ön Kovács János? - Igen, az vagyok, ennek a lapnak rendszeresen írni szoktam. - Hát gratulálok, az ön cikkei mindig hitelesek, agyafúrtak, egyszóval pompásak, tényleg – dicséri igazi bizalommal Jánost a férfi. S ezzel kezet nyújtott: – Lázár Ákos vagyok. - Tisztelettel, uram! - Tudja az az igazság, hogy ez a lap sokat köszönhet nekem – mondta János nagyképűség nélkül. De mégsem kapok még honoráriumot sem. - Biztos nehéz fenntartani a lapot nekik – szól a férfi. - Hát ezt mondják. - Bárcsak én tudnék írni ebbe a lapba, megírnám a véleményemet, mert tudja az nekem is van. - Hogyne, el is hiszem már csak azért is, mert ezt a lapot alig veszik, nemhogy rendszeresen olvasnák. - Hát igen, én elő vagyok fizetve. - Csodálkozom ezen, egy lapot előfizetni? – minek? – tűnődik Kovács, mert én mint író működöm és gondolkodom s ez a lap csak egy a sok közül. Tudja az az igazság, hogy nem szándékozom habos tortát is küldeni nekik. - De azért szívesen beveszik az ön írásait a lapba, nem? - Persze, nem erről van szó. - De ha én tehetséges író vagyok, akkor elvárnám hogy jobban felfigyeljenek rám, mint a többiekre, ne ugyanolyan szinten kezeljenek. - Hogy nem lóg ki a sorból az a baj? - Igen, hiszen velem egy újságban közöl egy tinédzseríró is, én meg már több mindent átéltem. De a lényeg, az hogy nem ismerik el a tudásomat. Hogy nem értik meg amit mondani, üzenni akarok. Ami lehet, hogy feljebb való szituáció és téma a többi írónál. - Akkor ön a szerkesztőket is felelősségre vonja ezért, nem? Kovács János csendben hallgat, válasz nélkül. - Vagyis észt oszt nekik nem? - Nézze, a szerkesztők azok csak a lapot szerkesztik, lehet hogy iskolázott emerek, de ők mégse írók és költők, csupán a lapot teszik sorba hogy a vers rovat után a tanulmány rovat jön és így tovább és ezzel vége ők nem tudják mi az hogy írónak lenni, mi ez a szakma belülről. - Maga biztos tudja, igaz? - Én tizenéves korom óta írok, megírtam jó néhány könyvet, verset, novellát, publicisztikát, én már nem vagyok ebben a szakmában zöldfülű, gondolom – mondja János tűnődve, de határozottan. - S mi hajtja egy ilyen írót, mint magát, hogy ilyen lapba írjon? - Hogy mi hajt? Még magam se tudok rá válaszolni. Az önkifejezés ereje és hatalma. Lázár Ákos egy kicsit elmélázott s ezt mondta Kovácsnak: - Tudja mit? Megkérhetem valamire? - Mire, uram? – kérdi kíváncsian Kovács János. - Írjon egy cikket ebbe a lapba a kőművesek nehéz életéről, nehéz fizikai munkájukról! - Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit kéne pontosan írni, milyen keretbe kéne ezt a témát feldolgozni. - Pedig van mit írni erről is… A sok kellemetlen munkatárs, az a nagy hajtás amely felőrli az energiámat, a járókelők bámészkodása stb… Biztos tudna témát találni. - Hát.. nem adhatok a számra aranypecsétes ígéretet, de elgondolkodom rajta. Cikket írni erről nehéz, inkább novellába kéne ezt a témát önteni. - Nekem az is jó lenne, csak az a baj hogy abból nem derül ki a kőművesek – vagy az én valós életem. - Hát gondolkodok rajta, bár maga is megpróbálkozhatna az írással! - Nekem nincs ahhoz tehetségem. - Dehogynem, miért ne? Aki annyira a véleménye mellett van, az meg is próbálhatja azt papírra vetni. Én se egyik napról a másikra lettem író. Higgye el… Van akinek negyven felett jelent meg az első regénye. - Hát az meglehet, de még akkor is kellet a tehetség hozzá. - A lángész csak szorgalom – mondta Goethe. - És ilyen korban is érvényes ez a mondás. - Goethe ezt a gyermekkorra, az ifjúkorra gondolta. - Igen, ez igaz – ismerte be Kovács – az embernek a lényege már eldől addigra. - Nézze, meg tudom majd állapítani, mit tehetek ez ügyben, de miért olyan fontos ez magának, ha szabad megkérdeznem? - Nem olyan fontos – mondja Ákos kiábrándult hideg hangon – csak tudja én már húsz éve kőműves vagyok, és régóta olvasom ezt a lapot, és hogy így hozta a sors, hogy egy olyan emberrel utazok hazafelé az anyámat meglátogatni, aki ebbe a lapba ír, hát felvillant az agyamban hirtelen a gondolat hogy én is megosszam az én gondolatomat és véleményemet. - Jó hát ha ennyire akarja, meglepem magát egy novellával e témában jó? - És cikket a kőművesek életéről nem tudna valamit firkantani? - Nem értem, miért ragaszkodik ehhez… és én nem firkantok... - Mellesleg nem ismerem ezeknek a munkásoknak az életét sem belülről s kívülről! - Hát akkor ne értsen félre, de azt hittem, hogy egy érett írónak ez nem egy nagy feladat. - Nem is az, - egy kicsit elgondolkodott Kovács János – aztán így szólt: - Rendben írok magának egy tudományos értékű cikket a kőművesek életéről, elvégre a munkásosztály ügye az írónak fontos alaptémája, de viszont akkor ha megjelenik, kérek magától egy kis lóvét, rendben? – szólt elmosolyodva Kovács. - Lázár Ákos erre elgondolkodott, dehogy mégis úgy legyen, elfogatta az ajánlatot. - Rendben – szólt Ákos – s kezet nyújtottak. - Na akkor ezt megbeszéltük – szólt Ákos s egy szendvicset vett elő batyujából. - Nemsokára Szegedre érünk – szólt János. - Igen, hála Istennek – szólt Ákos arcán felvirágzó örömmel. - Ugye azt mondta, az anyjához utazik? - Igen, ő tudja már öreg, házsártos öregasszony, nemsokára betölti a 75. életévét. - Ez szép kor, remélem én is megélem – szólt az író. - Miért ne élné meg? – érthetetlenkedett Ákos. - Hát mi írók, mi csak nagyobb hajtásban vagyunk, meg aztán emésztjük is magunkat. - Hát azért én azt tanácsolom, ne vegye olyan komolyan az életet. - Igaza van – szólt János elmerengve. - Látja ott van az édesanyám ő aztán egész életében vidám volt s mégis betegeskedik. - Betegeskedik? – kérdi János. - Igen, a szívével van baj, már volt infarktusa, ezért megyek őt ápolgatni. Látja, ezért nem érdemes komolyan venni semmit, az egészségnél nincs nagyobb cél az életben. - Kovács János egy kicsit maga elé nézett, aztán rázta a fejét – mint aki valami meglepőt hallott volna, aztán így szólt: - Tudja mit? Nem kérek én semmi pénzt a cikkért. - Komolyan? – kérdi Ákos meglepetten. - A legkomolyabban és meg is írom azt a cikket. - Mindenütt tanul az ember – szól János – ezt az utazást nem felejtem el. - Nekem is az volt – szól Ákos miután kacagott egyet. - Nemsokára megérkezünk – szólt János. - Igen, én is úgy látom – felelt Ákos. S azzal Kovács János megfordult egy kicsit az ülésen s elaludt pár percre. Míg Ákos tovább olvasta a folyóiratot. S a busz csendes robogással csak száguldott tovább a hatalmas fák látóhatárán.