Izgalmas utazás
A pályaudvar előtt úgy tolongtak az emberek, mint hangyák a boly
körül. A volánbusz háromnegyed tizenkettőkor indult Debrecenből<
Szegedre. A tömegben kövér, középkorú asszonyok pletykáztak, mi-
közben szemtelen pajkos kis fiaik egymással kardoztak letört faágakkal. Voltak itt vén, görnyedt hátú emberek is akik egy terebélyes fa kövezetén ültek, mindkét kezüket a botra támaszva – mely úgy remegett, mint a nyárfalevél. S a tömegben ácsorgott Kovács János író is,kezében erős cigarettával, melyet szünet nélkül szívott. Majd pár perc elteltével a busz hangos pöfögéssel beállt az emberek elé. Sorjában felszálltak az emberek, beszédjük most már csak halk morajjá vált. Mindenki helyet foglalt, Kovács János a busz hosszának háromnegyedében foglalt helyet, mellette pedig egy jóvágású középkorú férfi. A busz motorjának erős beremegésével útnak eredt. Ahogy ment a busz egyenesen Szeged felé, a buszban jókedv lett úrrá, a hölgyek is, férfiak is kellemesen csevegtek, míg jókedvük köze
pette szendvicset és szörpöt is fogyasztani kezdtek. Majd János mellett a középkorú férfi egy hírlapot vett a kezébe s arcán felüdült nyugodtsággal olvasni kezdte. János pedig csak az ablakból kifelé nézve gyönyörködött a fák s bokrok tovaillanó szépségében, miközben egyre jobban álom jött a szemére.
Aztán hirtelen, arcával a középkorú férfi újságjára tekint s nem hisz a szemének, mit lát. Az újság egyik cikkének az alján a Kovács János nevet látja. Erre Kovács János zavartan közbeszól:
- Elnézést uram, de azt a cikket én írtam.
- Hogy, tessék?, - lepődik meg a férfi – milyen cikket?
- Hát azt, amit olvas.
- Komolyan mondja? Én most egy író mellett ülök?
- Igen, méghozzá Kovács János mellett.
A férfi nagyon zavarba jött, nem tudta mivel folytassa a beszélgetést.
- Én rendszeresen olvasom ezt az újságot, és az ön nevét is néha-néha látni szoktam, tehát ön Kovács János?
- Igen, az vagyok, ennek a lapnak rendszeresen írni szoktam.
- Hát gratulálok, az ön cikkei mindig hitelesek, agyafúrtak, egyszóval pompásak, tényleg – dicséri igazi bizalommal Jánost a férfi. S ezzel kezet nyújtott:
– Lázár Ákos vagyok.
- Tisztelettel, uram!
- Tudja az az igazság, hogy ez a lap sokat köszönhet nekem – mondta János nagyképűség nélkül. De mégsem kapok még honoráriumot sem.
- Biztos nehéz fenntartani a lapot nekik – szól a férfi.
- Hát ezt mondják.
- Bárcsak én tudnék írni ebbe a lapba, megírnám a véleményemet, mert tudja az nekem is van.
- Hogyne, el is hiszem már csak azért is, mert ezt a lapot alig veszik, nemhogy rendszeresen olvasnák.
- Hát igen, én elő vagyok fizetve.
- Csodálkozom ezen, egy lapot előfizetni? – minek? – tűnődik Kovács, mert én mint író működöm és gondolkodom s ez a lap csak egy a sok közül. Tudja az az igazság, hogy nem szándékozom habos tortát is küldeni nekik.
- De azért szívesen beveszik az ön írásait a lapba, nem?
- Persze, nem erről van szó.
- De ha én tehetséges író vagyok, akkor elvárnám hogy jobban felfigyeljenek rám, mint a többiekre, ne ugyanolyan szinten kezeljenek.
- Hogy nem lóg ki a sorból az a baj?
- Igen, hiszen velem egy újságban közöl egy tinédzseríró is, én meg már több mindent átéltem. De a lényeg, az hogy nem ismerik el a tudásomat. Hogy nem értik meg amit mondani, üzenni akarok. Ami lehet, hogy feljebb való szituáció és téma a többi írónál.
- Akkor ön a szerkesztőket is felelősségre vonja ezért, nem?
Kovács János csendben hallgat, válasz nélkül.
- Vagyis észt oszt nekik nem?
- Nézze, a szerkesztők azok csak a lapot szerkesztik, lehet hogy iskolázott emerek, de ők mégse írók és költők, csupán a lapot teszik sorba hogy a vers rovat után a tanulmány rovat jön és így tovább és ezzel vége ők nem tudják mi az hogy írónak lenni, mi ez a szakma belülről.
- Maga biztos tudja, igaz?
- Én tizenéves korom óta írok, megírtam jó néhány könyvet, verset, novellát, publicisztikát, én már nem vagyok ebben a szakmában zöldfülű, gondolom – mondja János tűnődve, de határozottan.
- S mi hajtja egy ilyen írót, mint magát, hogy ilyen lapba írjon?
- Hogy mi hajt? Még magam se tudok rá válaszolni. Az önkifejezés ereje és hatalma.
Lázár Ákos egy kicsit elmélázott s ezt mondta Kovácsnak:
- Tudja mit? Megkérhetem valamire?
- Mire, uram? – kérdi kíváncsian Kovács János.
- Írjon egy cikket ebbe a lapba a kőművesek nehéz életéről, nehéz fizikai munkájukról!
- Az igazat megvallva nem tudom, hogy mit kéne pontosan írni, milyen keretbe kéne ezt a témát feldolgozni.
- Pedig van mit írni erről is… A sok kellemetlen munkatárs, az a nagy hajtás amely felőrli az energiámat, a járókelők bámészkodása stb… Biztos tudna témát találni.
- Hát.. nem adhatok a számra aranypecsétes ígéretet, de elgondolkodom rajta. Cikket írni erről nehéz, inkább novellába kéne ezt a témát önteni.
- Nekem az is jó lenne, csak az a baj hogy abból nem derül ki a kőművesek – vagy az én valós életem.
- Hát gondolkodok rajta, bár maga is megpróbálkozhatna az írással!
- Nekem nincs ahhoz tehetségem.
- Dehogynem, miért ne? Aki annyira a véleménye mellett van, az meg is próbálhatja azt papírra vetni. Én se egyik napról a másikra lettem író. Higgye el… Van akinek negyven felett jelent meg az első regénye.
- Hát az meglehet, de még akkor is kellet a tehetség hozzá.
- A lángész csak szorgalom – mondta Goethe.
- És ilyen korban is érvényes ez a mondás.
- Goethe ezt a gyermekkorra, az ifjúkorra gondolta.
- Igen, ez igaz – ismerte be Kovács – az embernek a lényege már eldől addigra.
- Nézze, meg tudom majd állapítani, mit tehetek ez ügyben, de miért olyan fontos ez magának, ha szabad megkérdeznem?
- Nem olyan fontos – mondja Ákos kiábrándult hideg hangon – csak tudja én már húsz éve kőműves vagyok, és régóta olvasom ezt a lapot, és hogy így hozta a sors, hogy egy olyan emberrel utazok hazafelé az anyámat meglátogatni, aki ebbe a lapba ír, hát felvillant az agyamban hirtelen a gondolat hogy én is megosszam az én gondolatomat és véleményemet.
- Jó hát ha ennyire akarja, meglepem magát egy novellával e témában jó?
- És cikket a kőművesek életéről nem tudna valamit firkantani?
- Nem értem, miért ragaszkodik ehhez… és én nem firkantok...
- Mellesleg nem ismerem ezeknek a munkásoknak az életét sem belülről s kívülről!
- Hát akkor ne értsen félre, de azt hittem, hogy egy érett írónak ez nem egy nagy feladat.
- Nem is az, - egy kicsit elgondolkodott Kovács János – aztán így szólt:
- Rendben írok magának egy tudományos értékű cikket a kőművesek életéről, elvégre a munkásosztály ügye az írónak fontos alaptémája, de viszont akkor ha megjelenik, kérek magától egy kis lóvét, rendben? – szólt elmosolyodva Kovács.
- Lázár Ákos erre elgondolkodott, dehogy mégis úgy legyen, elfogatta az ajánlatot.
- Rendben – szólt Ákos – s kezet nyújtottak.
- Na akkor ezt megbeszéltük – szólt Ákos s egy szendvicset vett elő batyujából.
- Nemsokára Szegedre érünk – szólt János.
- Igen, hála Istennek – szólt Ákos arcán felvirágzó örömmel.
- Ugye azt mondta, az anyjához utazik?
- Igen, ő tudja már öreg, házsártos öregasszony, nemsokára betölti a 75. életévét.
- Ez szép kor, remélem én is megélem – szólt az író.
- Miért ne élné meg? – érthetetlenkedett Ákos.
- Hát mi írók, mi csak nagyobb hajtásban vagyunk, meg aztán emésztjük is magunkat.
- Hát azért én azt tanácsolom, ne vegye olyan komolyan az életet.
- Igaza van – szólt János elmerengve.
- Látja ott van az édesanyám ő aztán egész életében vidám volt s mégis betegeskedik.
- Betegeskedik? – kérdi János.
- Igen, a szívével van baj, már volt infarktusa, ezért megyek őt ápolgatni. Látja, ezért nem érdemes komolyan venni semmit, az egészségnél nincs nagyobb cél az életben.
- Kovács János egy kicsit maga elé nézett, aztán rázta a fejét – mint aki valami meglepőt hallott volna, aztán így szólt:
- Tudja mit? Nem kérek én semmi pénzt a cikkért.
- Komolyan? – kérdi Ákos meglepetten.
- A legkomolyabban és meg is írom azt a cikket.
- Mindenütt tanul az ember – szól János – ezt az utazást nem felejtem el.
- Nekem is az volt – szól Ákos miután kacagott egyet.
- Nemsokára megérkezünk – szólt János.
- Igen, én is úgy látom – felelt Ákos.
S azzal Kovács János megfordult egy kicsit az ülésen s elaludt pár percre. Míg Ákos tovább olvasta a folyóiratot. S a busz csendes robogással csak száguldott tovább a hatalmas fák látóhatárán.
