Fullextra.hu - Családfa 1.

A tragédia

Amikor a sors - acsarkodva -
kegyetlenül elbánik veled,
tehetetlenül hadakozva
nyüszíted a képébe: nem kell!

A kaputelefon éles sípolása belehasított a lakás csendjébe. Ági még egyet harapott a kenyérbõl, mielõtt a készülékhez ment. Közben azon gondolkodott, hogy miért csengetnek anyuék, mikor van kulcsuk. A telefonba azonban egy idegen nõi hang szólt bele.
- Jó estét! Forgács Ágnest keresem.
- Én vagyok. Mit óhajt? - válaszolt Ági, és a hangja alapján rögtön unszimpatikusnak tûnt számára a nõ.
- Inkább személyesen, kérlek, engedj be!
A lánynak rossz érzése támadt, de rövid gondolkodás után megnyomta a kapunyitó gombot.
Ági vékony, jó alakú, életvidám lány volt. Hosszú gesztenyebarna haja lágyan omlott a vállára. Barna szeme és szabályos kerek arca mindig mosolygott. Nyúlánk alakja vonzotta a férfiszemeket. A múlt hónapban ünnepelte a tizenhetedik születésnapját. Harmadikos gimnazista volt, de koránál sokkal komolyabban és józanabbul gondolkodott.
Kinyitotta az ajtót és várt, hogy felérjen a lift. Közben a szobából nagy szuszogások közepette kicsoszogott a nagyi is.
A lift felért, és Ági legnagyobb meglepetésére egy rendõr valamint az a nõ lépett ki, akivel valószínûleg a kaputelefonon beszélt.
"Biztos nem egymáshoz tartoznak" - gondolta, de miután mindketten a nyitott ajtó elõtt álltak meg, a feltevését rögtön el is vetette. A nõ olcsó konfekciós kosztümöt viselt, egy nem éppen hozzá illõ blúzzal. Áginak olyan érzése volt, mintha reggel épp azt vette volna fel, ami a keze ügyébe került. A rendõr egyenruhája is a nemtörõdésrõl árulkodott. A nyakkendõ félre csúszva, az ingen pedig látszott, hogy nem ma viseli elõször.
- Jó estét! Beszélhetnék önökkel? - kérdezte a nõ. A magázásra váltás elsõsorban a nagyinak szólt. Ágiban az elõbbi rossz érzés ismét felszínre tört. Kényszeredetten beengedte õket, bevezette a szobába, és hellyel kínálta a két embert. A nagyi ijedten pislogva csoszogott a sor végén.
- Te vagy Forgács Ágnes?
A rendõr mereven ült a nõ mellett, és szemét körbe jártatta a szobán. Látszott, hogy felméri a berendezési tárgyakat.
- Igen! - felelte Ági, és nem értette minek ez a hülye kérdés, hiszen nyilvánvaló lehetett a nõ számára is, hogy õ az. Közben a rossz érzése csak fokozódott. Érezte, hogy valami történt, de vajon mi lehet az. És anyuék pont most nincsenek itthon! Mi a bánatot csinálhattam, amire nem emlékszem, és amiért a rendõrség engem keres?
- Ön kicsoda? - kérdezte Ági.
- A nevem Kovács Mária, és az õrnagy úrral a rendõrségtõl jöttünk. Ön nyilván a nagymama - fordult a nagyi felé. Az idõs asszony ijedten pislogott, és krákogva válaszolt.
- Igen! Özvegy Forgács Gézáné vagyok.
Ági apai nagyanyja, alacsony, kövérkés testalkatú, hetvenes éveiben járó nõ volt. Õsz haját hátul mindig kontyban hordta. Izzadt homlokát egy zsebkendõvel törölgette, amit most idegesen gyûrögetett.
A nõ szünetet tartott, és most elõször látszott, hogy zavarban van.
- Sajnos nagyon rossz hírt kell közölnöm - Ágihoz intézve a szavakat, de nem nézett a szemébe.
- Ma délután közlekedési balesetet szenvedtek a szüleid. A kiérkezõ mentõk nem tudták megmenteni egyikük életét sem. Kérem, fogadják részvétünket!
Ágival el kezdett forogni a szoba, úgy érzete minden erõ kiszaladt a testébõl.
- Neeeeem! - jajdult fel nagyi, és zokogásban tört ki, arcát tenyerébe temetve. Ágiból is elemi erõvel tört fel a zokogás. Nem törõdve a két idegennel a nagyihoz rohant, és a nyakába borult.
Nem tudta mennyi ideig voltak így, a rendõr kínos krákogására tért vissza gondolataival a jelenbe. A két idegen szemmel láthatóan nagyon zavarban volt, és bár látszott rajtuk, nem elõször kerültek ilyen helyzetbe, de nyilván nehezen tudnak megbirkózni vele.
Ági kibontakozott a nagyanyja ölelésébõl, és visszaült a székre. Zsebkendõt húzott elõ, és letörölte könnyeit. Végtelen ürességet érzett belülrõl. A nõ kínosan feszengve kezdte mondókáját, félig neki, félig a nagyihoz intézve a szavakat.
- Holnap be kell, hogy jöjjenek a rendõrségre! Azonosítani kell az elhunytakat, és megkapják a temetéshez szükséges dokumentumokat! Még egyszer fogadják õszinte részvétünket!
A nõ fölállt jelezve, hogy úgy érzi semmi szükség itt rájuk, és mennének. A rendõr követte. Lassan megindultak az ajtó felé. Ági gépiesen kísérte ki õket. A nõ egy névkártyát adott, és elmagyarázta, hogy holnap pontosan hova is kell menni. A lány visszament a szobába, a nagyihoz szaladt, átölelték egymást, és újra zokogásban törtek ki.
Sokáig ültek egymással szemben, és hallgattak. Kint teljesen besötétedett, és a szoba is sötétségbe burkolózott. Amikor Ági felkelt, és felkapcsolta a lámpát, látta, hogy a nagyi arca mennyire meggyötört. Hirtelen nem tudta, hogy mit csináljon. Az esti szokásos tennivalók most értelmüket vesztették, és belülrõl valami végtelen ürességet, tiltakozást érzett.
"Miért?" Ez a kérdés dobolt az agyában. Hogyan történhetett, és miért éppen velük történt ez a szörnyûség? Nagyi felállt, és döcögõs léptekkel megindult az ajtó felé.
- Mit kérsz enni Ágicám? - kérdezte, de hangja valahonnan nagyon messzirõl jött.
- Jaj nagyi, nem tudok semmit enni - és újra rátört ez a furcsa görcsös, síró érzés, amit azelõtt sohasem érzett. Nagyi oda sem figyelve a válaszra, kiment a konyhába, és Ági hallotta a szokásos vacsorakészítés zörejeit.
- Gyere enni! - szólt be kis idõ múlva.
- De nagyikám, mondtam, hogy nem kérek semmit. Nem tudok enni egy falatot sem.
Az idõs nõ bejött, leült a fotelba, és szemmel láthatóan nem jutottak el a tudatáig unokája szavai. Visszasüllyedt az elõbbi apátiába. Jóval elmúlt éjfél, amikor Ági felkelt, átment a szobájába, hogy lefeküdjön. Azt hitte, a nagyi alszik a fotelben.
- Holnap együtt megyünk el a rendõrségre - Ági önkéntelenül összerezzent a szavak hallatán.
- Elõtte betelefonálok az iskolába - fûzte még hozzá a nagyanyja.

* * *

A lány csak forgolódott az ágyában és képtelen volt aludni. A gondolatai kavarogtak.
"Mi lesz most? Hogy lesz ezután? Egyáltalán, hogy történhetett ez meg?" - arcát a párnába temetve ismét sírni kezdett. Csak sírt, sírt, és sírt.

Arra ébredt, hogy nagyi a konyhában matat. Felült, megnézte a világító óra számlapját. Még nem volt fél öt. Felkelt, és kiment a konyhába. A nagyanyja éppen mosogatott. Ági mondani akart valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Csak állt, és arra gondolt, hogy mi lesz most velük, s megint könny szökött a szemébe.