Category: Műfordítás Review Title: Az őz kimúlása - Moartea căprioarei |
Nicolae Labiş Fordította:Csata Ernő Az aszály megölt minden fuvallatot. Elolvadt a nap és a földre csorgott. Az ég lángoló maradt és pőre. Csak iszapra lelnek a kutakban az őzek. Az erdőkben gyakoriak a tüzek, a tüzek Vadóc, ördögi táncokat űznek. Apámmal megyek a domboldali bokrosba, Karcolnak a fenyők, szárazak és rosszak. Elindítjuk ketten az őzvadászatot, Az éhségvadászatot a Kárpátokban. Döntöget a szomjúság. A kövön forr Egy erecske, mely a kútból szivárog. Vállamban ver a halántékom. Egy hatalmas, Idegen és nehéz bolygón járok. Ott várakozunk, ahol még a források Lágyabb hullámok húrjain zizzennek. Mikor lenyugszik a nap s a hold pislákol, Szomjukat oltani sorban idejönnek Egymást követve az őztehenek. Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti hallgassak. Milyen átlátszóan ringsz, szédítő víz! A szomjammal kötődök a lényhez, mely elvész Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít. Fonnyadt zizegéssel sóhajt a völgy. A mindenségben, mily rémítő este lebeg! A láthatár vérzik s a mellem piros, mintha Ide törültem volna meg a véres kezemet. Mint oltáron, harasztok égése lila lángeső, S köztük a megdöbbent csillagok pislognak. Jaj, mennyire szeretném, hogy ne jöjj, hogy ne jöjj, Erdőm gyönyörű feláldozottja! Szökdelve jön és megáll, Körülnéz némi félelemmel, És a vékony orrcimpái borzolják a vizet Körökben, rezes lebegéssel. Nedves szemeiben valami homály fénylett, Tudtam, hogy kimúlik és fog neki fájni. Úgy tűnt, hogy egy mítoszt újra átélek A lánnyal, aki őzsutává válik. Fentről a sápadt hold megvilágít Meleg bundáján egy fonnyadt cseresznyevirágot. Jaj, szívem mit először annyira áhít, Hogy apám puskája ne találjon! De a völgyek visszhangoztak. Térdre esve, Felemelte fejét, megrázta a csillagokra, Majd leejtette, gerjesztve a vízen Múló, fekete gyöngyrajokat. Az ágak közül egy kék madár röppent fel, S az őz élete elszállt szelíden, Sikollyal, késő égtájak felé, mint madarak ősszel, Mikor szürkén és üresen hagyják itt a fészkeiket. Odamentem botladozva és lecsuktam Homályos szemeit, melyeket szarvakkal védett búsan, És némán, sápadtan riadtam fel, mikor apám Boldogan kiáltott felém: - Van húsunk! Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti igyak. Milyen zavarosan ringsz, te szédítő víz! A szomjammal kötődök a lényhez, mely elveszett Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít... De a törvény üres és idegen nekünk, Mikor az élet alig kapaszkodik meg bennünk, A hagyomány és sajnálat is üresnek hangzik, Amikor az éhes húgom beteg és haldoklik. Egyik csövén apám puskája még füstöl. Jaj, szél nélkül menekül a lomb tömegestől! Apám félelmetes tüzet rakott. Az erdő, jaj, mennyire megváltozott! A füvekből, tudtom nélkül, kezembe maradt Egy ezüstösen csilingelő kányaharang... Apám a nyárson a körmeivel kiveszi Az őzsuta szívét és belső részeit. Mi van szív? Éhes vagyok! Élni szeretnék, és akarnám... Hogy te nekem megbocsáss, te, szűz, őzsutám! Álmos vagyok. Mily magas a tűz! S az erdő oly messze! Sírok! Mit gondol apám? Eszek és sírok. Eszek! |
This review comes from Fullextra.hu http://www.fullextra.hu The URL for this review is: http://www.fullextra.hu/modules.php?name=M_A_I&op=show&rid=3839 |