Nicolae Labiş
Fordította:Csata Ernő
Az aszály megölt minden fuvallatot.
Elolvadt a nap és a földre csorgott.
Az ég lángoló maradt és pőre.
Csak iszapra lelnek a kutakban az őzek.
Az erdőkben gyakoriak a tüzek, a tüzek
Vadóc, ördögi táncokat űznek.
Apámmal megyek a domboldali bokrosba,
Karcolnak a fenyők, szárazak és rosszak.
Elindítjuk ketten az őzvadászatot,
Az éhségvadászatot a Kárpátokban.
Döntöget a szomjúság. A kövön forr
Egy erecske, mely a kútból szivárog.
Vállamban ver a halántékom. Egy hatalmas,
Idegen és nehéz bolygón járok.
Ott várakozunk, ahol még a források
Lágyabb hullámok húrjain zizzennek.
Mikor lenyugszik a nap s a hold pislákol,
Szomjukat oltani sorban idejönnek
Egymást követve az őztehenek.
Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti hallgassak.
Milyen átlátszóan ringsz, szédítő víz!
A szomjammal kötődök a lényhez, mely elvész
Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít.
Fonnyadt zizegéssel sóhajt a völgy.
A mindenségben, mily rémítő este lebeg!
A láthatár vérzik s a mellem piros, mintha
Ide törültem volna meg a véres kezemet.
Mint oltáron, harasztok égése lila lángeső,
S köztük a megdöbbent csillagok pislognak.
Jaj, mennyire szeretném, hogy ne jöjj, hogy ne jöjj,
Erdőm gyönyörű feláldozottja!
Szökdelve jön és megáll,
Körülnéz némi félelemmel,
És a vékony orrcimpái borzolják a vizet
Körökben, rezes lebegéssel.
Nedves szemeiben valami homály fénylett,
Tudtam, hogy kimúlik és fog neki fájni.
Úgy tűnt, hogy egy mítoszt újra átélek
A lánnyal, aki őzsutává válik.
Fentről a sápadt hold megvilágít
Meleg bundáján egy fonnyadt cseresznyevirágot.
Jaj, szívem mit először annyira áhít,
Hogy apám puskája ne találjon!
De a völgyek visszhangoztak. Térdre esve,
Felemelte fejét, megrázta a csillagokra,
Majd leejtette, gerjesztve a vízen
Múló, fekete gyöngyrajokat.
Az ágak közül egy kék madár röppent fel,
S az őz élete elszállt szelíden,
Sikollyal, késő égtájak felé, mint madarak ősszel,
Mikor szürkén és üresen hagyják itt a fészkeiket.
Odamentem botladozva és lecsuktam
Homályos szemeit, melyeket szarvakkal védett búsan,
És némán, sápadtan riadtam fel, mikor apám
Boldogan kiáltott felém: - Van húsunk!
Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti igyak.
Milyen zavarosan ringsz, te szédítő víz!
A szomjammal kötődök a lényhez, mely elveszett
Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít...
De a törvény üres és idegen nekünk,
Mikor az élet alig kapaszkodik meg bennünk,
A hagyomány és sajnálat is üresnek hangzik,
Amikor az éhes húgom beteg és haldoklik.
Egyik csövén apám puskája még füstöl.
Jaj, szél nélkül menekül a lomb tömegestől!
Apám félelmetes tüzet rakott.
Az erdő, jaj, mennyire megváltozott!
A füvekből, tudtom nélkül, kezembe maradt
Egy ezüstösen csilingelő kányaharang...
Apám a nyárson a körmeivel kiveszi
Az őzsuta szívét és belső részeit.
Mi van szív? Éhes vagyok! Élni szeretnék, és akarnám...
Hogy te nekem megbocsáss, te, szűz, őzsutám!
Álmos vagyok. Mily magas a tűz! S az erdő oly messze!
Sírok! Mit gondol apám? Eszek és sírok. Eszek!
