Úgy, mint nagyon régen,
ültem az ágyszélen
mesekönyvvel kézben,
s a lányokat néztem.

Imáik hallgattam,
s én is hálát adtam,
hogy velük lehettem
s őket ölelhettem.

Szemükben szeretet,
nyakamból kezüket
csak lassan engedik,
hajamat rendezik,

hogy még egy keveset
hozzám érhessenek,
s félelmet csitítsak,
paplant igazítsak,

– csak még egy pillanat!
S míg jő a virradat,
ülhetnék ágyszélen,
rágódva meséken.

Lassan csendesednek,
s el is szenderednek;
hát villanyt kapcsolok,
s lassan kiosonok.

De még az ajtóból
visszanézve rájuk,
elviszem magammal
álmomba szobájuk.