Úgy, mint nagyon régen,
ültem az ágyszélen
mesekönyvvel kézben,
s a lányokat néztem.
Imáik hallgattam,
s én is hálát adtam,
hogy velük lehettem
s őket ölelhettem.
Szemükben szeretet,
nyakamból kezüket
csak lassan engedik,
hajamat rendezik,
hogy még egy keveset
hozzám érhessenek,
s félelmet csitítsak,
paplant igazítsak,
– csak még egy pillanat!
S míg jő a virradat,
ülhetnék ágyszélen,
rágódva meséken.
Lassan csendesednek,
s el is szenderednek;
hát villanyt kapcsolok,
s lassan kiosonok.
De még az ajtóból
visszanézve rájuk,
elviszem magammal
álmomba szobájuk.