Az ember megy a vonaton, élvezi a magyar tájat, az aszályos, gyönyörűen kiégett búzatáblákat, a hernyós eperfákat, a töltések oldalán bégető, soványka teheneket, ámulva nézi a röpke bikanyálat kavarogni az egészséges, friss levegőben, magába szívja az élő föld üdítő illatát, engedi, hogy átjárja pólusait a fiatalító, penészes harmat, aztán…beszorul a levegő, a torok görcsberándul, a szív vadul dobogni kezd.

Hiába lehúzva ablak, hiába vág be a hideg, tüdőgyulladásos levegő, az embert lassan, lépésről-lépésre körbeveszi a gázkamra. A másodosztályú személykocsi 30-40-50, nem ritkán közel 100 éves, áporodott illata. Képzeljük el: 100 éve nem mosták le az ablakot, 100 éve nem ürítették a szemetest az ablak alatt, és 100 éve nem tettek be W.C.-papírt a W.C.-be. Az ember keze meg ugye időnként fáradt, hideg is, meg különben is: ha már csupán a W.C. ülőkén jutott neki hely a fekete vonaton, akkor ugye azért jobban esik majszolni a szutyós, forintos szalonnát, mint azt, na, azt a bizonyosat magunk alatt.

A kocsit, a vonatot, a szerelvényt, a síneket azonban átjárja egy félreismerhetetlen, amolyan igazán magyaros illat, a magyar személy és gyorsvonatok, a távolsági buszok, magántaxik meghitt, hazai bűze, aminek emlékétől Amerikában sem tudtam szabadulni soha.

Hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat, meg Isten minket úgy segéljen, meg blablabla, meg stb, ezért meg kell mondanunk, hogy az USA-ban igenis sikálják a járműveket, van egy tisztasági minimum, legalábbis a köz által használt alkalmatosságokon.

Azonban a magánéletben nincs!

Ezért arccal a divat felé!

Az asszony, már akinek van, nekem nincs most beépített, Al-Kaidás terorista, mit vásárol, na mit? És barátnői, munkatársnői, a földreszállt Isten: a főnöknője?

Parfűmöt!

Nem franciát persze, noha az a legfincsibb, hiszen a szó: “francia”, ma errefelé azt jelenti: “kurva anyád”. Helyi anyagot, amerikai specialitást vásárol, valami különlegességet a gettóból. Ami hozza a gettó ízét, aromáját, szépségét, emelkedett “emberszeretetét”, no meg illatát.

Olyan szaga van, mint a négynapos hullának a Palotaszálló fáskamrájában: büdös, kukacos, patkányos. És ezt használja ma minden, magára valamit is adó titkárnő és adminisztratív dolgozó errefelé.

Atyaisten!

Vagyis, ha már sikálnak, ha kénytelenek is eltüntetni azt a tipikus tengerentúli koszt és az illatot, akkor addig maszekolnak, míg valahogy be nem csempészik az ember orra alá az igazi Amerikát: a retket és ennek gettószagú, civilizált bűzét.

 “Szagolj magyar! Kijöttél Amerikába, mert büdös vót a záhonyi sebes? Akkor szagolni fogsz, meg szívni is!”

Menekülés nincs. Akárhová lépek, a gettó szaga körbevesz. A nők meg büszkén viselik, azt hiszik, mivel divat, akkor már jó is. Csak én könnyezek, csak nekem facsarja szememet a cián.

Mert hát, tisztelt olvasó, ugye csak így egymás között szólva: patkány egy hely ez!