Fullextra.hu - A szerelmes és a tolvaj

- Képes lettél volna szembeszállni a varázslóval? Tényleg ennyire szereted? - Bármit megtennék érte - Tiryen csillogó szemekkel felnézett az égre. Látta a csillagokat, ahogyan az apró kis fénycseppek megvilágították a végtelen sötétséget. Szomorkásan elmosolyodott. - Voltál már szerelmes Deck? - Nem, még sosem - válaszolt a sötét képû férfi lehajtott fejjel. Képtelen volt Tiryen szemébe nézni. - Tudod - sóhajtott - amikor a karjaiban vagyok - egy pillanatra elcsuklott a hangja - amikor mellettem van tudom ki vagyok, nincs szükségem se hitre, se szavakra - apró könnycsepp gördült végig fiatal férfi arcán. - Minden annyira egyszerûnek tûnik akkor. Minden egyes mozdulatát szeretem. Képes vagyok órákon keresztül csendben nézni õt, mert oly sok felfedeznivaló van benne - felnevetett. - Hogy annyira szeretem e? Bárkivel és bármivel szembeszállnék érte - rápillantott a csuklyásra. - Hiszel abban, hogy a sorsunk elõre meg van írva? Hogy az istenek irányítanak, õk határozzák meg minden tettünket, és mi nem tehetünk ellene semmit? - Nem - válaszolt Deck a homlokán húzódó csúnya sebhelyet simogatva. - De ha mégis igaz, akkor az istenek most nagyon kegyetlenek - a sebhelyes képû nem tudott többet mondani. Sohasem sírt, de most rátört az eddig számára oly ismeretlen, fojtogató érzés. Csendben küzdött ellene. - Azt hittem, hogy minket egymásnak rendelt a sors - kínjában elemi erõvel szorította meg Deck csuklóját - de már sosem lehet az enyém - lehelte. - Elõtte jó harcos voltam. Az egyik legjobb, de jött õ, és utána már képtelen voltam szolgálni a király seregében. Féltem. Minden egyes nap rettegéssel telt el, hogy történik valami, és soha többé nem láthatom õt. Volt értelme az életemnek. - Ne mondd el ezt nekem! - fejtette le magáról Tiryen kezét a férfi. - Nem akarlak megismerni! Nem akarom tudni... - Késõ, Deck! Túl késõ! Bocsáss meg! - Én? - nevetett fel a sebhelyes. Hangjában az öröm legapróbb szikrája sem volt jelen. - Nekem kellene bocsánatot kérnem, de még sosem tettem ilyet. - Fáj - újabb könnycseppek gördültek végig Tiryen arcán, apró csíkocskákban lemosva róla a port. - Tudom. Gyomorszúrás. Fájdalmas, és sokáig szenved vele az ember, csak ügyesen kell csinálni. - És te elég jó vagy ebben, ugye? - mosolyodott el fájdalmasan a haldokló. - Nincs kedvem viccelni ezzel - rázta meg a fejét a gyilkos. - A pénzed - emelt fel egy bõrzacskót a földrõl. - Tartsd meg! Végülis ezért jöttél, és nekem már úgysem kell. Mindegy, már mindegy - lassan lecsukódtak szemhéjai és nem szólt többet. Deck felegyenesedett, lassan letörölte tõrérõl a vért, és elindult a város felé. Eddig sosem hibázott még. Gyors kézzel és hideg fejjel intézte el áldozatait. Ebbõl élt. Embereket ölt, rabolt ki. és jól végezte a munkáját. Itt volt ez a fiú, díszes tiszta öltözékben, míves szablyával, s pont azt a gondtalan életet képviselte, amiben Decknek utcagyerekként sosem volt része. Azt akarta, hogy szenvedjen. Kínok között haljon meg. Elvégezte a munkát, de amikor végigkutatta a fiú ruháját, az nem törõdve a fájdalommal, mesélni kezdett. Deck meghallgatta. Maga sem tudta miért, de meghallgatta. Tiryen több volt, mint gondolta volna. Olyan tiszta és erõs érzelmekre volt képes, amilyenekrõl Deck csak a mesékben hallott. A tolvajban a sajnálat apró szikrája a bûntudat veszélyes lángjait lobbantotta fel, és a férfi megbánta tettét. Végig kellett néznie, ahogy ez a jobb sorsra érdemes fiú borzalmas kínok között kiszenved. Nem tudta hogyan volt képes elrabolt szerelméért a fél világot bejárni. Sosem lesz képes megérteni ezeket az érzelmeket, de tiszteletet ébresztett benne. Elmegy, és megöli a varázslót, hogy a lány szabad legyen, aztán elhozza õt ide, ahol Tyrien meghalt.