Fullextra.hu - Emlékül

Szerettelek, mint még senkit soha, S hidd, ez az érzés nem volt mostoha. Szerettelek, mint gyermekemet, Úgy, ahogy téged más nem szerethet. Szerettelek, mint az éltető vizet, Mely kicsiny forrásból vad folyóvá éled, S zöld tisztáson űzött vadak Véle oltják szomjukat. S mint a tüzet, mely, ha belőled árad, Szívemet olvasztja egyre, nem fárad, Melegít a legnagyobb szélben, Megvéd a rémisztő sötétben. Benne van a lámpásban, Mely ott lóg a falon szobámban, Benne a kályhában, Melyből szikra pattan, ha félhomály van; Ott van a pásztorok dalában, A nyárban, az alkotásban… Az érzelmek poklában: a Vágyban. De hideg fuvallatként érkezett rám, Hirtelen csapott le, mint a villám A tudat: Vége! … vége már. Rólad lemondani? … Fáj! Fáj! De elmémmel jól tudván, Nélküled rám egy jobb világ vár. Téged szívemben érezlek örök emlékül, S ha majd szívünk újra egyesül, Kinyílik a zár, mely úgy Feszült köztünk, mint dönthetetlen vár. S rádöbbensz, mit is vesztettél, Mikor nekem nemet intettél. De várj! … Ez nem ily egyszerű! A szenvedély, Mely régen úgy feszített, enyhül. S ha betakar az éj, Számtalan csillagot számlálgatván, Emlékképek kúsznak elmémbe némán, S lelkem lassan csendesül, Mint tajtékzó tenger, melyen a vad vihar elül. Sima tükrén a hold felragyog, S támadnak bennem új gondolatok: Mi is volt, mit benned igazán kedveltem? Most már tudom, nem ezt kerestem. Vajh olyan vagy, milyennek hittelek? Vagy csak lelkem vetített rád fiktív képeket: Azt hiszem, álomképben éltem, S valami olyat reméltem, Mely nem volt való. De feleszméltem! Egy kicsit fáj, Hogy mégsem Te voltál Számomra az ideális pár. Bár sok mindenről nem tudtál, Köszönök mindent, mit tudatlanul adtál: Köszönöm a szép perceket, Melyekben szívem gyorsabban verhetett, A drága sok pillanatot, Mikor a nap nekünk ragyoghatott, Az elfogyhatatlan reményt, hitet, Mely nélkül nem élünk teljes életet. S az enyhülést, mikor karjaidba zártál, Ha rövid ideig, de néha reám vártál, Eleinte a bókokat, Később az édes csókokat. „Vigyázz!”- súgta egy hang igen sokszor, Először hallottam, majd ellöktem magamtól, Bízván abban, ez más lesz-, hidd: szeretni fog, Mégis mindketten egyedül vagyunk most. Rád oly sokszor nem gondolok már, S tudom szíved most nem reám vár, Légy boldog mégis- ha tudsz- nélkülem, Egyet mondhatok csak: nem felejt el szívem. Számomra azonban nem voltál más. Mint sorsomban egy kisebb állomás.