Szerettelek, mint még senkit soha,
S hidd, ez az érzés nem volt mostoha.
Szerettelek, mint gyermekemet,
Úgy, ahogy téged más nem szerethet.
Szerettelek, mint az éltető vizet,
Mely kicsiny forrásból vad folyóvá éled,
S zöld tisztáson űzött vadak
Véle oltják szomjukat.
S mint a tüzet, mely, ha belőled árad,
Szívemet olvasztja egyre, nem fárad,
Melegít a legnagyobb szélben,
Megvéd a rémisztő sötétben.
Benne van a lámpásban,
Mely ott lóg a falon szobámban,
Benne a kályhában,
Melyből szikra pattan, ha félhomály van;
Ott van a pásztorok dalában,
A nyárban, az alkotásban…
Az érzelmek poklában:
a Vágyban.
De hideg fuvallatként érkezett rám,
Hirtelen csapott le, mint a villám
A tudat: Vége! … vége már.
Rólad lemondani? … Fáj!
Fáj! De elmémmel jól tudván,
Nélküled rám egy jobb világ vár.
Téged szívemben érezlek örök emlékül,
S ha majd szívünk újra egyesül,
Kinyílik a zár, mely úgy
Feszült köztünk, mint dönthetetlen vár.
S rádöbbensz, mit is vesztettél,
Mikor nekem nemet intettél.
De várj! …
Ez nem ily egyszerű!
A szenvedély,
Mely régen úgy feszített, enyhül.
S ha betakar az éj,
Számtalan csillagot számlálgatván,
Emlékképek kúsznak elmémbe némán,
S lelkem lassan csendesül,
Mint tajtékzó tenger, melyen a vad vihar elül.
Sima tükrén a hold felragyog,
S támadnak bennem új gondolatok:
Mi is volt, mit benned igazán kedveltem?
Most már tudom, nem ezt kerestem.
Vajh olyan vagy, milyennek hittelek?
Vagy csak lelkem vetített rád fiktív képeket:
Azt hiszem, álomképben éltem,
S valami olyat reméltem,
Mely nem volt való. De feleszméltem!
Egy kicsit fáj,
Hogy mégsem Te voltál
Számomra az ideális pár.
Bár sok mindenről nem tudtál,
Köszönök mindent, mit tudatlanul adtál:
Köszönöm a szép perceket,
Melyekben szívem gyorsabban verhetett,
A drága sok pillanatot,
Mikor a nap nekünk ragyoghatott,
Az elfogyhatatlan reményt, hitet,
Mely nélkül nem élünk teljes életet.
S az enyhülést, mikor karjaidba zártál,
Ha rövid ideig, de néha reám vártál,
Eleinte a bókokat,
Később az édes csókokat.
„Vigyázz!”- súgta egy hang igen sokszor,
Először hallottam, majd ellöktem magamtól,
Bízván abban, ez más lesz-, hidd: szeretni fog,
Mégis mindketten egyedül vagyunk most.
Rád oly sokszor nem gondolok már,
S tudom szíved most nem reám vár,
Légy boldog mégis- ha tudsz- nélkülem,
Egyet mondhatok csak: nem felejt el szívem.
Számomra azonban nem voltál más.
Mint sorsomban egy kisebb állomás.
