Akarlak, hát hazudjunk
Dátum: Július 14, csütörtök, 21:30:09
Téma: mango
 |
Pedig semmi sem változott: még most is pont annyira szerették egymást, mint eddig. Egy jottányival sem kevésbé.
|
Bocsánat, ezerszer bocsánat, hogy kölcsönvettem Ady versének címét ehhez a történethez…
…már csaknem szerda hajnal lett, mire a nő „kicsikarta” a férfiből a két hete levegőben lógó szakítást. De még mindig bízott a férfiben… Titkon, mélyen, ott legbelül vasakarattal hitt benne, hogy régi fényével tér vissza az addig megtapasztalt sok szépség, meghittség…Hogy nincs semmi baj.
Pedig mennyire ártatlanul és szépen indult minden…Vegytiszta vonzódás az első percben. A férfi szemében tízezer picike csillag lobbant föl, akárhányszor a nőre nézett a finoman, ízlésesen megvilágított kávézóban, ahol a fal mellett ültek, egymással szemben azon az első randevún. Tél volt, nagy hó. A férfi hadart. Olyan gyorsan beszélt, a nő alig értette az első fél órában. Az idő macskatalpakon szaladt: még annyi, de annyi mesélnivaló lett volna, - és már este 11 óra. Furcsán vegyes érzésekkel ballagtak a parkolóhoz a kocsihoz. Maguk sem tudták, hányadán állnak most egymással. Jó barátságnak indult, - nagy szerelem lett belőle. Olyan szenvedélyesen és érdektelenül vonzódtak egymáshoz, mint súly a földhöz. A férfit még soha sem szerették igazán. Soha az életben. Pedig nem volt már kiskamasz, jóval túl a harmincon, és két házasságon - most érezte, mi az a szeretet. Talán a gyerekeitől kapott meleg szeretetet: de hát ők még túl aprók, és az a szeretet más. Nagyon más…Eddig ezt a szót nem töltötte meg semmilyen tartalom: egy üres szó volt számára. Úgy érezte, élete érzelmi áramlatának első nagy gyűjtőmedencéje lett ez a szőke nő. Most ízelítőt kapott belőle, - eleinte csak nyelvhegyre valót. A nő ragaszkodott az eredeti „felálláshoz”, és magának sem akarta bevallani, hogy napról napra mélyebbre csúszik ebbe a szerelembe.
Aztán kinyíltak a zsilipek. Hatalmas robajjal átszakadt minden gát, és a kizúduló, hatalmas mennyiségű, addig elfojtott erős érzelem elöntött mindent, sodorta, vitte őket az áradat. És olyan csodában volt részük, olyan meteor-szerű emelkedés a csillagokon is túlra, ami már-már nem is létezik. És mégis létezett. Ott voltak egymásnak, - az egész történet alig hihető és nehezen fogható föl.
Az élet ám nem ennyire egyszerű…
Túl sok veszély és túl sokfelől leselkedett erre a kapcsolatra…
A férfi igaz ugyan, hogy elvált, de még mindig egy házban élt a volt feleségével. Mindenki tudta, hogy már kihűlt, semmire sem jó az a fajta együttélés, sőt, napról napra csak rosszabb lesz, - de jobb megoldás híján mégis egymás mellett éltek, és a gyereket is együtt nevelték. A férfi életébe mindenki beleszólt. Mindenki, aki csak a közelében volt, és egy olyan mókuskerékbe került, ami felőrölte őt. A két gyereke a mindene, és ez nagyon tiszteletre méltó vonás, - lássuk be… Pont ezzel zsarolta őt meg a családja, (élükön a saját anyjával, de hadrendbe állt anyós, após, ex-feleség, és még aki csak épp arra járt…) hogy a kevés szabadidejének egy részét a Kedvesével tölti, - így a nő háttérbe szorult, aki eleinte háborgott kicsit: többet akart a férfiből. A találkozások ritkulni kezdtek. A férfi egy szóval sem árulta el az okát. A nő nem értette, hogyan is érthette volna…?! Hiszen amikor együtt voltak, az maga volt a tökéletes összhang, az igazi „együttrezgés”. Ami ugyebár ritka, mint a tyúk foga.
A szeretet ravasz, édes kis cselei mit sem változnak az idők folyamán, mióta világ a világ: gyönyörű köntösben, óvatosan és cirógatva, de fondorlatosan mesterkedik…
Úgy tesz, mintha tisztelné személyiségünk szabadságát, de meg is gyötör csontropogtatóan. Annyira elrejtőzik a Kedvesben, hogy későn vesszük észre: ekkor már nincs menekvés.
Így járt két főhősünk is. A férfi latinos szenvedéllyel szerette a nőt, ezt szavakkal és tettekkel minden pillanatban tudtára is hozta. „A szerelemnek külső és belső körei vannak, s ritkán esik meg, hogy az ember a legbensőbb körökbe is eljut, melynek közege a legéteribb és legvaskosabb elemek paradox keveréke.” – írja Déry Tibor. És nagyon igazat írt. Ők ketten nagyon boldogok voltak együtt. Bárhol, bármilyen helyzetben. Még a bevásárlás is öröm volt – hisz együtt voltak. Ritka, megbecsülendő pillanatok. Értékes, kincset érő, de lopott percek.
Aztán ahogy a hónapok teltek, az egyre gyérülő, - a nő számára érthetetlenül gyérülő… - találkozások éket vertek e nagy érzelem kellős közepébe.
Kedd volt, késő este. A férfi már két hete nem jött, csak sms és mindenféle elektronikus csatornán érkező levelek jelezték: még létezik, még van valahol.
Egy nő megérzi, ha baj van. Talán maga sem tudja, mi az, csak azt érzékeli, hogy a dolog őellene irányul. Veszteség éri, igazságtalanság, valami kizökken a kerékvágásból, tudja, érzi minden sejtjében, hogy a zűrzavar bekeríti…Ahogy most a nő is ezt érezte. Minden napja azzal telt, hogy egy rést tömködött, ami a semmibe nyílt. Várta, nagyon várta a férfit. Csak rá várt. Nem sietette, nem tolakodott: várt.
De közben vért sajtolt a körme alól, hogy ne legyen túl „sok”, ne hemzsegje magát túl, ne legyen terhére a férfinek…Ha telefonhívást kapott, higgadt és nyugodt volt a hangja. Sőt, mindenben bíztatta és erőt adott a férfinek, aki ebben a nyomorult ketrecben a sarokba szorítva érezte magát – joggal.
Aztán eljött az a kedd este…Látszólag selymesen kedves volt minden szó, a férfi szeme - ha nem is azzal a sokezer csillaggal, de mosolygott, és arcán fáradtság látszott, - a nő érezte: itt a vége.
Már éjfél is elmúlt. A férfi nem akarta kimondani. Nem és nem. Hárított, ameddig csak bírt. A nő lenyelt könnyeivel a torkában, sajgó, megkínzott lélekkel és végsőkig elkeseredve szinte Kedvese szájába adta a szavakat. Mert hiszen jobb a pokol serpenyőjében sülni, mint a sütésre várakozni… Úgy érezte, hogy az elhallgatás, és a hazugság íze - ami ebben az esetben szinte ekvivalens volt egymással, - számára elviselhetetlen. Mert mi jöhet még eztán? Új kibújók, ingerültség, csalódás? Nagy böjtje ez ennek az érzelemnek.
Nem, ezt nem lehet tenni.
Ezzel az érzéssel ezt sohasem tehetjük.
A férfi határozatlansága, kötöttségei (és tényleg komoly gondjai) miatt megfutamodott ez elől a megismételhetetlenül szép érzés elől.
Szakítottak.
Pedig semmi sem változott: még most is pont annyira szerették egymást, mint eddig. Egy jottányival sem kevésbé.
És ekkor a nő - hazudott. Talán először és utoljára a férfinek. „Nem haragszom, elviselem, csak mondd ki, ha már nem jössz többet. Kérlek, mondd ki, megértem és elfogadom a döntésed.”
A férfi kimondta. És ő is hazudott. Hiszen megszakadt lelkében túláradó szeretetének, féltésének és érzékenységének az a más számára úgysem használható gazdagsága, ami a nő elvesztésével jár.
Mégis kimondta, és a nő ezt tudomásul is vette. Legalábbis ezt mondta a férfinek…Nem mondott igazat.
Mindketten hazudtak. Maguknak is, és egymásnak is.
„Akarlak, hát hazudjunk” – írta Ady, és soha aktuálisabb nem lehetett volna, - ez a vers jutott a nő eszébe rögtön, mintha csakis erre a pillanatra írta volna a költő. Minden sora érvényes lett aznap kedden ennek a versnek, a nő kívülről tudta mind az öt strófát. De az utolsó kettő most ott zúgott a fülében:
„Fölöttünk csak úgy kél, bukik
a Nap s a napok is úgy múlnak
szívek bénulnak s megújulnak
s csak mi nem látjuk egymás arcát.
Csak finita commédia
akarsz te is majd a szemembe
nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.”
Az utolsó mondat - már szerda hajnali negyed 3 körül járt ekkor az idő - a férfitól jött: „Szeretlek, Kicsim.”
Snitt.
|
|