 |
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagy tó. Ebben a nagy tóban vígan úszkáltak a halacskák, kicsik és nagyok.
|
Minden halacska bejárta, gondozta
és ápolta a vízi világot, a saját kis területét. Az egyik nap az Ezüst
halacska véletlenül az Aranyhalacska területére tévedt. Először csak elúszott
a két kis hal egymás mellett, de egyre kerülgették egymást, mígnem az
egyik napon találkoztak, és körbe- körbe úszkálták egymást. Nagyon hamar
megismerték a másik szokásait, napi együtt úszkálások vették kezdetüket.
Az Aranyhalacskának már kialakult szokásai voltak a többi halacskával, és
barátaival.
Az Ezüsthalacska azonban nem rég került a tavacskába és egyedül úszkált
a nagy vízben. Nem voltak még barátai, vagy akik szóba álltak vele azok elég
sokat bántották, nem értették, mit keres itt ebben a nagy vízben.
Mikor közel kerültek egymáshoz körbe –körbe úszkálták, simogatták,
becézgették egymást az úszólyukkal.
Lassan megismerték egymás szokásait, tudták ki hogyan szereti az algát és
milyen a legkedvesebb időtöltésük. Nem telt el nap hogy ne látogattak volna
el egymás területére, és beszélték volna meg a napi dolgaikat. Az
Aranyhalacska elhalmozta minden széppel, és jóval az új kisbarátját, és
viszont. Az Ezüsthalacska minden nap vitt, vagy küldött a legközelebbi áradással
egy szép tavi virágot az Aranyhalacskának.
Nagy volt az egyetértés, de az Ezüsthalacska néha úgy érezte, nem tudja
melyik arcát is, fogja mutatni éppen az új úszótársa.
Volt olyan nap mikor egymást simogatták az úszócskájukkal, az Aranyhalacska
közel engedte magához, szinte pezsgett a víz körülöttük. Máskor az
Aranyhalacska már mikor megjelent szinte tolta, taszította magától az ezüsthalacskát.
Még csak a közelébe sem engedte és minél hamarább szabadulni akart új kis
társa közeléből.
Az Ezüsthalacska meg volt zavarodva, nem tudta mit vétett az újdonsült kistársának,
hiszen a felségterületét nem bolygatta, és szabadon hagyta úszkálni a nagy
tóban. El sem tudta képzelni mi ez a nagy pálfordulás néha.
Mígnem az egyik nap az Ezüsthalacska egyik farokúszója megsérült és nem
tudott egy ideig az új társával találkozni. Meghúzódott a maga kis területén,
nem akarta a magányát megosztani senkivel, maga akart lenni a bajával. Pedig
tudhatta, hogy új kis halbarátjára bármikor és bármiben számíthat.
Mikor a sebei elmúltak, begyógyultak és visszatért a tó életének forgatagában
egy merőben más Aranyhalacskát ismert meg. Már nem voltak a meghitt együtt
úszkálások, az egymás gondjainak megvitatása, csak éppen a köszönő
viszony maradt meg. Nem értette az Ezüsthalacska a nagy fordulat okát, mígnem
egy elejtett megjegyzésből kikövetkeztette, az Aranyhalacska becsapva érezte
magát, azt hitte az új úszótársa becsapja.
Pedig semmi oka nem volt az Aranyhalacska haragjának, az Ezüsthalacska sosem
csapta be, csak éppen valami kommunikációs zavar állt be. De ettől a
pillanattól fogva minden másabb lett, az igaz úszkálnak a nagytóban, de már
külön, külön, és ha nagy néha összefutnak az Aranyhalacska, nem engedi
maga közelébe az ezüsthalacskát aki, nem érti az okát a távolságtartásnak.
Megszűntek a nagy úszkálások, elmaradt az egymás körbe úszkálása, ha
találkoztak, már nem mennek a virágok a legközelebbi áradással, hiszen
azokat már nem fogadta szívesen az Aranyhalacska. Sőt kiirtott maga körül
mindent, ami emlékeztette az ezüsthalacskára.
Egyszer azt tervezték, meglátogatják egymást a másijuk felségterületén,
bemutatják ki hol él, jóst beszélgetnek és úszkálnak a csendes vízben,
ott ahol nyugalom és béke honol.
Az Ezüsthalacska rá jött, már nincs szükség rá, már nem lesznek meghitt
úszkálások, nagy fröcskölések. Lassan kezdi megérteni, néha jobb, ha
elereszti a dolgokat maga mellett.
Ha nehezen is de belenyugszik a dolgok megmásíthatatlanságába.
De örökké benne marad egy megválaszolatlan kérdés, amire sosem kapott választ:
MIÉRT.?
