Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagy tó. Ebben a nagy tóban vígan úszkáltak a halacskák, kicsik és nagyok.

Minden halacska bejárta, gondozta és ápolta a vízi világot, a saját kis területét. Az egyik nap az Ezüst halacska véletlenül az Aranyhalacska területére tévedt. Először csak elúszott a két kis hal egymás mellett, de egyre kerülgették egymást, mígnem az egyik napon találkoztak, és körbe- körbe úszkálták egymást. Nagyon hamar megismerték a másik szokásait, napi együtt úszkálások vették kezdetüket. Az Aranyhalacskának már kialakult szokásai voltak a többi halacskával, és barátaival.

Az Ezüsthalacska azonban nem rég került a tavacskába és egyedül úszkált a nagy vízben. Nem voltak még barátai, vagy akik szóba álltak vele azok elég sokat bántották, nem értették, mit keres itt ebben a nagy vízben.

Mikor közel kerültek egymáshoz körbe –körbe úszkálták, simogatták, becézgették egymást az úszólyukkal.

Lassan megismerték egymás szokásait, tudták ki hogyan szereti az algát és milyen a legkedvesebb időtöltésük. Nem telt el nap hogy ne látogattak volna el egymás területére, és beszélték volna meg a napi dolgaikat. Az Aranyhalacska elhalmozta minden széppel, és jóval az új kisbarátját, és viszont. Az Ezüsthalacska minden nap vitt, vagy küldött a legközelebbi áradással egy szép tavi virágot az Aranyhalacskának.

Nagy volt az egyetértés, de az Ezüsthalacska néha úgy érezte, nem tudja melyik arcát is, fogja mutatni éppen az új úszótársa.

Volt olyan nap mikor egymást simogatták az úszócskájukkal, az Aranyhalacska közel engedte magához, szinte pezsgett a víz körülöttük. Máskor az Aranyhalacska már mikor megjelent szinte tolta, taszította magától az ezüsthalacskát. Még csak a közelébe sem engedte és minél hamarább szabadulni akart új kis társa közeléből.

Az Ezüsthalacska meg volt zavarodva, nem tudta mit vétett az újdonsült kistársának, hiszen a felségterületét nem bolygatta, és szabadon hagyta úszkálni a nagy tóban. El sem tudta képzelni mi ez a nagy pálfordulás néha.

Mígnem az egyik nap az Ezüsthalacska egyik farokúszója megsérült és nem tudott egy ideig az új társával találkozni. Meghúzódott a maga kis területén, nem akarta a magányát megosztani senkivel, maga akart lenni a bajával. Pedig tudhatta, hogy új kis halbarátjára bármikor és bármiben számíthat.

Mikor a sebei elmúltak, begyógyultak és visszatért a tó életének forgatagában egy merőben más Aranyhalacskát ismert meg. Már nem voltak a meghitt együtt úszkálások, az egymás gondjainak megvitatása, csak éppen a köszönő viszony maradt meg. Nem értette az Ezüsthalacska a nagy fordulat okát, mígnem egy elejtett megjegyzésből kikövetkeztette, az Aranyhalacska becsapva érezte magát, azt hitte az új úszótársa becsapja.

Pedig semmi oka nem volt az Aranyhalacska haragjának, az Ezüsthalacska sosem csapta be, csak éppen valami kommunikációs zavar állt be. De ettől a pillanattól fogva minden másabb lett, az igaz úszkálnak a nagytóban, de már külön, külön, és ha nagy néha összefutnak az Aranyhalacska, nem engedi maga közelébe az ezüsthalacskát aki, nem érti az okát a távolságtartásnak.

Megszűntek a nagy úszkálások, elmaradt az egymás körbe úszkálása, ha találkoztak, már nem mennek a virágok a legközelebbi áradással, hiszen azokat már nem fogadta szívesen az Aranyhalacska. Sőt kiirtott maga körül mindent, ami emlékeztette az ezüsthalacskára.

Egyszer azt tervezték, meglátogatják egymást a másijuk felségterületén, bemutatják ki hol él, jóst beszélgetnek és úszkálnak a csendes vízben, ott ahol nyugalom és béke honol.

Az Ezüsthalacska rá jött, már nincs szükség rá, már nem lesznek meghitt úszkálások, nagy fröcskölések. Lassan kezdi megérteni, néha jobb, ha elereszti a dolgokat maga mellett.

Ha nehezen is de belenyugszik a dolgok megmásíthatatlanságába.

De örökké benne marad egy megválaszolatlan kérdés, amire sosem kapott választ: MIÉRT.?